A hobbit - 1. rész

A fogadó

Lerakom a mézsört a piszkos csuhájú, szakállas vénember elé. Szájából füstkarikák bukkannak elő, orromat kellemes dohányillat csapja meg. Szürke szemei élénken csillognak, feltételezem, hogy nem én szolgálom ki ma este először. A Pajkos Póni forgalmas fogadó, itt nem elég egyetlen felszolgáló, most is hat társam sürgölődik körülöttem. Nagy a vidámság, részeg hobbitok táncolnak egy asztalon, a férfiak öblös nevetése betölti a termet.
Katyt az egyik vendég igyekszik közelebbről is megismerni, de neki nincs ínyére a dolog, sosem kedvelte az erőszakoskodókat. A koma már leitta magát a sárga földig és most bizonyára szükségét érzi egy kellemesen meleg lyuknak, de ezt most nem társamnál fogja megtalálni. Még csak az hiányzik, hogy megint kavarodás legyen egy kanos koma miatt, aki elrabolja a munkaerőt egy éjszakára.
Egy szempillantás alatt a borostás, mosdatlan férfi mellett termek és a vállára helyezem a kezemet. Zavartan hátrafordul és elengedi Katy melleit, de amint meglátja, hogy csak egy másik felszolgáló tartóztatja fel, röhögve tovább munkálkodik a lány szoknyája alatt. Befurakszom közéjük és az ipse térdére ülök, elővéve legelbűvölőbb mosolyomat. Közelebb hajolok a füléhez és suttogni kezdek, de úgy, hogy csak ő hallja. Ujjbegyeimmel arcbőrét simogatom, miközben figyelmébe ajánlom a szomszédos Vörös Angyal bordélyházat, ahol jó barátaim tevékenykednek. Nem kell neki sok, fizet, és már szedi is a motyóját, hogy tiszteletét tegye barátnőimnél, de távozás előtt még belecsíp a fenekembe. A kényszeredett mosoly lassan leolvad az arcomról és tovább teszem a dolgomat.
Kiszolgálom a harsányakat és a félhomályba húzódókat, a titokzatosakat és a vértől bűzlőeket éppúgy, mint a sebhelyeseket és a tűzillatúakat. Nincs véleményem egyikükről sem, hiszen nem ítélkezhetek, de megjegyzem az arcukat. Ki tudja, hogy mikor érkezik egy idegen, aki apró információkért cserébe édesen csilingelő érmékkel jutalmaz.
Bríben a fogadók tele vannak furcsa alakokkal, de szerintem a Pajkos Póniban a megszokottnál többen fordulnak meg közülük. Az itteni felszolgálólányok talán épp ezért nemcsak hogy nem gyáva, hisztérikus fehérnépek, hanem simulékony és okos nők, akik mindig hordanak a harisnyakötőjükbe tűzve egy-egy tőrt a biztonság kedvéért. Papsajt úr, a fogadó tulajdonosának ajtaja elől is tüntettünk már el néhány sötét idegent, akik kardot hordtak még a lábuk között is. Ezek a kedves vendégek gyakorta végezték a Szúnyog-mocsár fenekén, döglött állatokkal társalogva.
De mindezek ellenére fogadónk egy víg hely, ahol a vendég az első, és ahol legendásan jó sört mérnek – nem akarok hencegni, de Középföldén máshol ilyet nem kóstolni.
Ahogy egyre csak térülök-fordulok, észre sem veszem és véget ér a munkaidőm. A társaságokat kitessékeljük, többen nyugovóra térnek ágyainkban és mi eltakarítunk. Amikor már a padlóról is enni lehetne, elégedetten indulok haza.
A Hold már fent van az égen, fényesen ragyog az éjszakában. A környék kihalt, csak az otthontalanok dideregnek a kapualjakban, ázott pokrócaikba burkolózva. Az esőcseppek lassan áthatolnak köpönyegemen és nyirkos lesz a bőröm. Csuklyámat a szemembe húzom és hangtalanul osonok tovább a fal mellett, igyekezvén minél kevesebb feltűnést kelteni. Rossz érzés telepedik a mellkasomra, nehezebben veszem tőle a levegőt. Megszaporázom lépteimet, őzbőr csizmám nyikorog a macskaköves utcán, szoknyámat csapkodja a szél. Erősebben szorítom tőrömet és igyekszem lenyugtatni magam. "Csak semmi baj, kislány", mondogatom, de nem használ sokat. Izzó szempárt érzek a hátamra szögeződni, de nem fordulhatok hátra, mert akkor hatalmába kerít a pánik. Összébb húzom magamon a fekete köpenyt. Dörög az ég, a vihar nincs messze. Akkor érek haza, amikor az első villám kékeslilán átcikázik az égbolton. Mosolyogva bereteszelem az ajtót, majd nekidöntöm a hátamat és lehuppanok a földre.
Nevetni kezdek saját butaságomon. Ugyan már, miért követne az éjszakában bárki is? Ilyenkor már az össze tisztességes erőszaktevő az igazak álmát alussza, a tolvajoknak pedig még a családtagjait is név szerint ismerem, nem kezdenek azok egy magamfajta felszolgálóval. Tőrömet áthajítom a szobán és a penge rezegve áll meg a szemközti faoszlopban.
- Úgy viselkedsz, mint egy kislány – korholom magam félhangosan, majd megint felkacagok.
- Méghozzá mint egy igen találékony kislány – mondja valaki a homályból. Egy ütemet kihagy a szívem, de hamar összeszedem magam és megszólalok.
- Ilyennek neveltek a szüleim. Sosem félek használni az eszem – mondom mereven, majd arcomat a köpeny sötétségébe vonom és hangtalanul lehúzom lábamról a sáros csizmát és felállok. Puha talpaim nem csapnak zajt a faléceken, miközben az ismeretlen hang irányába lopódzok. Miközben azért imádkozom, hogy ne áruljon el egy nyikorgó deszka, az idegen mögé kerülök. Tudom, hogy ott van, érzem teste melegét, hallom, ahogy fogai közt szűri a levegőt. Kevés zajt csap, azt meg kell hagyni, de épp eleget ahhoz, hogy ne téveszthessem el hollétét. Lassan hátranyúlok a kontyomhoz és kihúzok belőle egy gombostűt. A lehető legóvatosabban mozgok, de a súrlódó ruha elárul, és mire feleszmélek, a behatoló máris a hátam mögé kerül és egy kemény valamit szorít a torkomhoz, talán egy faágat vagy botot. Öreges, ugyanakkor jó kedélyű hangon szólal meg:
-Minden bizonnyal modortalannak gondol, de ne haragudjon. Én csak elővigyázatos vagyok, az ilyen késdobáló hölgyektől mindig is tartottam egy keveset – dohányillatot érzek és felsejlik bennem egy emlék, de hiába próbálom előkaparni, nem vagyok rá képes – és Ön igencsak veszélyesnek tűnik.
- Ne bolondozzon – felelem vidáman – hiszen én csak egy szolgáló vagyok, a légynek sem tudnék ártani. Csak egy gyenge, elesett nő – eszembe jut, amikor múlt szerdán Papsajtos egyik zaklatóját daraboltam a pajta mögött, hogy könnyebben elszállíthassa Katy és Romi a mocsárhoz–, aki egyedül él, szegényen, mint a templom egere és becsületesen dolgozik a kenyeréért. Amondó vagyok, hogy valami félreértés történt. Én szívesen elfelejtem ezt az apró kellemetlenséget, ha most magamra hagy. Fáradt vagyok, nyugovóra térnék már.
- Nem zavarom magát, csak amíg szükséges. Van egy kis megbeszélnivalónk.
- Ki maga? – kezdett betelni a pohár, nem szeretek kétes alakokkal cseverészni, miközben azok bármikor fojtogatni kezdhetnek. Türelmetlenül keresem a fogást a tűn, már készülök döfni, amikor az újra megszólal.  
- Tudod a nevem – mondta nyugodtan. Furcsa, szörcsögő hangot hallottam, majd egy füstkarikát fújt el a fejem mellett. Belém hasít a felismerés: hiszen ez csak a szürke szemű vénember a fogadóból, a pipájával! Szóval még sincs elég késő az erőszakoskodóknak. Remek. Sejtettem már akkor is, hogy szegény öregnek a fejébe száll a jóféle sör. A megkönnyebbüléstől majdnem felnevetek, de beérem a mosolygással is. Könnyedén harcképtelenné tehetném; elég egy rúgás a szottyadt heréjére, és legközelebb kétszer is meggondolja, hogy belekössön-e a fiatal lányokba.
- Hát habár a neved nem tudom, de azt sejtem, hogy ki vagy – nem bírom tovább és kuncogni kezdek. Ezek a mai öregapók nagyon sokat képzelnek magukról.
- Fogalmad sincs róla, igaz? – mondja és hangjától az arcomra fagy a mosoly. Az ösztöneim azt súgják, hogy valami nem stimmel – Én nem egy egyszerű vénember vagyok, gyermekem.
Megragadom a botját és ellököm a magamtól. Oldalra vetődök, kirántom tőrömet az oszlopból és rászegezem, a tűt pedig visszatűzöm hajamba, mert már nincs rá szükségem. Végignézek rajta, szürke csuháján, csúcsos kalapján és habár a félhomályban nem sokat látok, fogcsikorgatva állapítom meg, hogy valószínűleg egy mágussal van dolgom. Itt nem segít a tapasztalatom, amit gyilkolás terén szereztem. Óvatosnak kell lennem.
Mosolyt varázsolok az arcomra és leeresztem a fegyveremet, de még nem rakom el. Félresöprök egy vizes tincset az arcomból és alaposabban szemügyre veszem az arcát, de nem, az ivón kívül még nem láttam máshol.
- Mágus vagy, efelől semmi kétségem, de hogy melyik az öt közül, arról dunsztom sincs – mondom higgadtan, mindenféle gunyoros felhang nélkül. Az öreg oldalra biccenti fejét, szája lassan mosolyra görbül.
-  Gandalf vagyok. Ne félj tőlem, jó híreket hoztam.
- Én a legnagyobb bizalommal vagyok Ön iránt – állj le kislány, túl ellenséges a hangod, csak csigavér – megkínálhatom egy csésze teával?
- Ó, igen jólesne most egy csésze forró kamillatea, igen megköszönném.
- Kérem, kövessen – miközben átvágunk a nappalin, lázasan kutakodom emlékek után, de a Gandalf névvel kapcsolatban nem találok túl sok mindent, és még csak azt sem sejtem, hogy mit akarhat. Elfintorodok; a varázslók gyakran még ők maguk sem tudják, hogy mit akarnak.
A konyhában ég két gyertya, fényük bearanyozza a helyiséget, erről a kettőről gyújtom meg a további tizenkettőt. Vizet forralok és leemelek a polcról egy kamillaszirmokkal teli üveget, előveszek két csészét és egy régi kancsót. A kandallóban tüzet gyújtok és a szemem sarkából figyelem, ahogy a mágus átszellemült arccal pipázgat. Kíváncsi vagyok, hogy mégis milyen dohányt tesz bele, hogy ilyen különlegesen jó illata van.
Valahogy meg kell szabadulnom tőle, de mit akarhat? És tényleg az, akinek mondja magát? Miről akar velem beszélni? Egyáltalán, hogy jutott be a házamba?
Amikor a víz felforrt, az edényből áttöltöttem a kancsóba és beleszórtam a szirmokat, melyek kavarogva merültek egyre alább és alább. Az én gondolataim is épp így kavarognak.
- Miért keresett fel? – kérdezem.
- Hagyjuk el a formalitást, ha kérhetem. Nem szívlelem az ilyen távolságtartó beszédet.
- Én abban lelem meg a biztonságot, de legyen – válaszolom.
- Egy küldetésre hívlak, mely sikerességétől egész Középfölde sorsa függ – mondja csillogó szemekkel, felsőtestét enyhén előredöntve – Te szomjazol a kalandra, mert a véred nem egyszerűségre és családias békére, hanem harcra és fondorlatra hajt. Küzdj velünk, szükségünk van Rád!
- De hiszen én csak egy felszolgálólány vagyok – felelem negédesen, ártatlanul meresztve szemeimet – csak nyugalomra vágyom. És ugyan mit nyernék egy kalanddal?
- Aranyat mindenképp. Tizenhárom törp útra kel, hogy visszaszerezze otthonát, a Magányos-hegyet, melynek termei megszámlálhatatlanul sok kincset rejtenek, ezeknek egy része a Tiéd.
- Mármint a törpöknek, vagy a kincsnek? – kérdezem kajánul, de még mielőtt a mágus válaszolhatna, újabb kérdést teszek fel – És ki a vezetőjük?
- Tölgypajzsos Thorin, Hegymély királya, aki…
- Jól tudom, hogy ki ő – szakítom félbe dühösen. Töltök Gandalfnak a teából, de kezem túlságosan remeg és kilöttyintem. Uralkodj magadon. Ne árulj el érzelmeket, figyelmeztetem magam. Megköszörülöm a torkomat – Thorin vitéz harcos és nagy király, királyság nélkül. Szívesen támogatnám őt eszemmel és kardommal, de rám itt van szükség. Sajnos nem mehetek.
- Ariana! Nélküled nem járhatunk sikerrel.
- Ugyan, miért?
- Mert szükségünk van valakire, akinek az ereiben tündevér csörgedezik.
- Itt valami tévedés történt – nagyot nyelek – kérem, hogy távozzon.
- Holnap pirkadatkor indulunk – mondja, miközben feltápászkodik. Megcsóválom a fejemet, de ő nem szól semmit, csak mosolyog és eltűnik az éjszakában.