A hazug ember

A hazugság számomra olyan, mint a levegővétel. Természetes, magától értetődő. Nem érzek miatta bűntudatot, engem ez szórakoztat, színészkedés az egész, móka. Játszadozom az emberek hitével, érzéseivel, mint egy kis cica a gombolyaggal, és az sem érdekel, ha meglazul, szétbomlik a barátokkal kötött képzeletbeli pamutgombolyagom. A barátság is csak egy játék, amit gyorsan elhasznál az illető aztán újat kap. Nem vagyok büszke ezekre a gondolatokra, de nem is szégyellem őket. Elfogadtam, hogy ilyen vagyok, bár soha nem is próbáltam megváltozni. Hasonló érzés lehet pszichopatának születni, érzéketlennek lenni a külső hatásokra. Nem befolyásol senki és semmi, béklyók nélkül él, ezáltal válik felsőbbrendűvé. Bármit elér, amit csak akar. Én viszont érzek. Tudok szomorú és boldog is lenni, és szerelmes és bosszúálló. Akkor miért veszem körbe magam hazugságokkal? Erre próbálok rá jönni szüntelen. Mi válthatta ki belőlem az igazságtól való félelmet? Így születtem, vagy egy ok következtében terebélyesedett ki ez a mellékhatás?
Mitől félhetnék? Félek mások véleményétől, hogy nem az leszek a szemükben, akit ők szeretnének látni. Hogy csalódnának jellemem eredeti mivoltában. Inkább kreálok egy képet, amiről jól tudom, hogy szívesen gyönyörködnek benne. Így nem érhet kritika, bántalom, nem csalódnak bennem és én sem fogok ezáltal magamban. Hiszen nem él olyan két lábon járó a Földön, aki ne hazudna. akkor ők mitől különbek nálam?