A halálos szeretet 2/1

Ült a sötét szobában, és zokogott. A nagyvilágnak próbálta magát erősnek mutatni, és talán többé-kevésbé sikerült is neki, de amikor sikerült egyedül maradnia, akkor…akkor sírt, és sajnálta magát. Illetve nem is magát, hanem az életét, az élet szépségeit, a családját, a szerelmét, a fürdőzéseket, a kerékpártúrákat, és a testi szerelmet. Csak ült a szobában, és fékevesztetten sírt. A kedvenc száma szólt a cd lejátszóban, a kedvenc filmjének a betétdala. Eddig is szerette ezt a filmet, de már hinni is akart neki. Az angyalok városa… A lágy hangú énekesnő gyönyörű opusa simogatta a lelkét, és ő a filmre gondolt, az életére, és mindenre, amit el fognak venni tőle… Teljesen kiborult, és azt hiszem jogosan…. A régóta fokozódó fejfájás, a kettős látás, a tarkókötöttség időszakos megjelenése előrevetítette a bajt, de mint ilyen esetekben mindig, az orvos későn került a képbe.

Glioblastóma. Ezt írták a papírra, mintha lenne bármi jelentősége. Szurkálták, kínozták, csövet dugtak az ereibe, hogy megfestve az agyi ereket kimondhassák rá a halálos ítéletet. Agydaganat. 3-4 hónap, az utolsóban garantált szenvedés, még a morfiumos kezelés mellett is. De el lehet ám nyújtani ezt az időszakot, mondta az orvos keserű mosollyal, hisz tudta, milyen ára van ennek: kemoterápia, citosztatikumok, és sugárterápia. Ad ugyan pár hónapot, ha minden jól megy, de amit a jobb kezével ad, azt a ballal el is veszi: hajhullás, gyengeség, hányás, bőrégés, fertőzések… Milyen élet ez? Miért pont én? Mit vétettem? Miért ilyen korán, Mi lesz utána? Ezeket kérdezte magától, de választ senkitől sem kapott. Még a szülei se tudták biztatni, hasztalan lett volna. Erőtlenek, gyengék, hitevesztettek lettek ők is. Azt azért meg tudták tenni, ennyire azért fel tudtak készülni, hogy a lányuk előtt (aki az egy szem gyerekük volt, és akire mindig nagyon büszkék voltak) nem mutatnak gyengeséget. Amikor azonban a lányuk bevonult a szobájába a félelmeivel, akkor ő belőlük is kiszakadt a fájdalom, és meglett koruk ellenére úgy zokogtak, mint a gyerekek. A kérdéseket ők is feltették minduntalan, de hiába a diploma, hiába a tapasztalat, választ ők se kaptak, és csak üres, rémült és riadt tekintettel nézték egymás kisírt szemét.

A lány villanyt oltott, és a kezébe vett egy vékonyka füzetet. A versek közül, amik a könyv tartalmát képezték, csak az egyik érdekelte, és annak ellenére, hogy már kívülről tudta, újra és újra elolvasta. A könyv ezen lapja, gyűrött és elázott volt már a sok olvasástól, és a rá hulló könnyektől… A vers címe: Lassú halál volt, és az utolsó versszak volt, ami döntésre késztette: „…s minden miben hittél, már nem élő, és nem is holt, eljött hát érted, végre, de sajnos ez lassú halál volt…” Elolvasta, majd még egyszer, és még ki tudja hányszor, s minden újabb olvasásra egyre nagyobb lett a fájdalma, és a fájdalmával egyre nőtt az elhatározása is. Megértette a verset, de nem értett vele egyet. Ő nem akart magának lassú halált, nem akart szenvedni. Ha mennie kell, akkor azt méltóságban, és az emberi mivoltától nem megfosztva szeretne. És ez egyértelművé tette neki, hogy mit kell tennie. Azt tudta, hogy a szüleire nem számíthat, sőt, ha csak megtudnák, hogy mit tervez…. De mit tudnának tenni??? Mivel büntetnék meg? Az életét már elvette tőle egy felsőbb hatalom, minden más semmiség ehhez képest. És a szüleinek is meg kell érteniük, hogy miért tenné…meg kell értsék, határozta el magában, és formálgatni kezdte a gondolatot, mely előbb utóbb tervvé alakult.

Azt nem tudta ugyan, hogy a barátja mit fog szólni mindehhez, csak remélte, hogy számíthat rá… Az ő szerepe volt a legfontosabb. Összehívta hát a családi gyűlést, eljött a barátja is, és a könnyeiktől küszködve leültek a nappaliban. Csöndben hallgatták végig, csak a könnyek hullottak sűrűbben a padlóra jelezve a helyzet komolyságát. Mikor befejezte a beszédet, még mélyebb lett a csönd, szinte megfagyott a levegő, és minden szempár a lány barátjára, Zsoltra szegeződött. A szülei a hallgatásukkal mintegy áldásukat is adták a dologra, tudták, tiltakozni hasztalan volna, és amúgy sem tudják megakadályozni benne… No meg ez volt egy haldokló utolsó kívánsága. Zsolt csendben ült, és annak ellenére, hogy szólni szeretett volna, a gombóc nem tette lehetővé ezt. Próbálta lenyelni, de örült egy kis gondolkodási időnek. Nagy terhet venne a nyakába, ha belemenne, és talán még nagyobbat, ha nem engedne a szerelme kérésének. Vívódott, de tudta, nem dönthet másként. Csöndesen bólogatott, aminek hatására a lány szívéről egy nagy kő esett le…de ez a kő nem veszett el, hanem a fiú lelkére telepedett, nyomasztóan, éreztetve vele, mekkora felelőséget vett a nyakába.

Szomorúan ballagott haza, nem tudott ott maradni, igaz, nem is nagyon kérlelték. Próbálta megemészteni a hallottakat, de érezte, ehhez talán egy élet is kevés lesz. Próbált magában ép ész érveket felsorakoztatni, próbált mentséget keresni, de hiába. Ő is így döntött volna. Szerelmes volt, életében először érezte ezt a mindent felülmúló érzést, és így kell hogy befejeződjön. Tudta, hogy egyszer mindennek vége szakad, de erre soha nem gondolt. Szerelmes volt Zsuzsába, aki 24 évesen annyi sikert éret el a szülei támogatásával, aki annyira életerős volt, és akinél még szebb nőt soha nem látott még. A gyönyörű barna haja, a szemei, a pillantása, a feszes hasa, az ideális alakja, és az odaadó természete. A könnyek megint elfutották a szemét, de megkönnyebbülést nem hoztak. Hazaért megfürdött, és lefeküdt, de álom nem jött a szemére. Forgolódott, és most először viszonylag higgadt fejjel átgondolta, hogy mi fog történni az elkövetkező pár napban. Zsuzsa mindent megtesz, amit eddig kihagyott: kipróbálja az ejtőernyős ugrást, felül a hullámvasútra, amitől eddig nagyon félt, rágyújt, amit nagyon utál, de ha annyian cigiznek biztosan lehet benne valami jó, amit még át akart élni, megkóstolja anyukájának a kedvenc borát, száguldozni megy apukájával az M3asra.

Hirtelen nem is jutott eszébe más, mindent akart, azonnal, egyetlen percben, de volt még ideje, ha nem is sok.
És persze Zsolttal is várták még gyönyörök. És várta a halál is. Minden nappal közelebb jutott, és érdekes módon, minden eltelt perc, megkönnyebbülést hozott. Valahogy az idő fogytával nőtt az ő beletörődése a megváltoztathatatlanba. Kipróbált mindent, amit tervezett, sőt még többet is. A szülei minden követ megmozgattak, és elintézték, hogy egy kis repülővel felvigyék csak őt, és csak neki (és persze Zsoltnak) kibéreltek egy luxusszobát egy luxusszállodában, ahol előre kifizettek mindenkit, hogy amikor megérkezik a szerelmes pár, akkor minden az ő kényük és kedvük szerint alakulhasson. Gyönyörű nap volt. El is feledkeztek a gondról, a bánatról, csak magukért voltak, csak az élvezetért éltek. Szeretkeztek, imádták egymást, és újra imádták az életet is. Nem a szomorúság, nem a félelem, hanem a boldogság csalt könnyeket a szemükbe. Összeölelkeztek, és szorították egymást, úgy mintha el se akarnák engedni egymást.

Ekkor azonban megtörtént a baj. Egy pillantás alatt görcsöt kapott, és rángatózva terült el az ágyon, habzó szájjal, rángatózó végtagokkal. És ami még szörnyűbb volt, az a roham velejárója melyet inkontinenciának hívnak. A lány húgyhólyagjának tartalma, a tónustalan záróizmok miatt akadálytalanul ürült ki a fehérneműbe, és az ágyneműre. Az öröm az ürömben, hogy az eszméletét is elvesztette, így nem kellett átélnie eme megalázó helyzetet. A kórházban a CT vizsgálat után szomorú pillantások, és még szomorúbb szavak fogadták a családot.
A daganat nagyobb iramban nő, mint azt várták, és mivel a nyúltvelőhöz elég közel van, a légzőközpontot is veszélyezteti. Igen. Megfulladhat, válaszolták az orvosok a fel nem tett, de a szemekben látható kérdésre. Mivel ezzel sajnos nincs mit tenni, a megfelelő gyógyszerek felírásával haza is engedték. Ez kicsit felborította a terveket, ugyanis még nem szerette volna véghezvinni, amit elkezdett, de úgy látszik, ezt is a sors akarja megszabni helyette. A szükséges előkészületeket megtették már, így fájó szívvel, és megtört lélekkel a másnap estét tűzték ki.