A halálomon túl

Meghaltam. Meggyilkoltak. Igen, megöltek. Az iskolából jöttem haza felé. Sohasem értem haza élve. Egy budapesti, koszos, szűk, kietlen utcán siettem a buszvégállomás felé. Sosem értem el. A nehéz táska szíja húzta a vállam. Fáradt voltam; a sok óra, a folytonos tanulás kifárasztott – alig vártam, hogy végre haza érjek. De ez sosem történt meg – legalábbis élve nem.
Minden olyan hirtelen történt. Követett egy fiú. Nem láttam rendesen az arcát, de még azt se tudnám megmondani, egy suliba járok-e vele, vagy egyáltalán láttam-e valaha. Lassan beért. Mellém került. Én lassítottam, gondoltam, elmegy mellettem. Nem így történt. Megelőzött, majd hirtelen szembe fordult velem. Kés villant, majd a hasamban éreztem az éles, hideg pengét. Éreztem, kicsordul a vérem. Lenéztem a hasamra, és láttam, amint egyre jobban vöröslik a ruhám, és hogy egyre gyengébb vagyok. A penge újra megvillant, majd újra éreztem hidegét. Térdre estem. Fáztam. Remegve néztem hasamra szorított kezemre, ami már teljesen piros volt a vértől. Az én véremtől. Homályosan a vigyorgó fiúra néztem, tudtam, meghalok. Senki se járt a közelben, senki se látta, ki tette ezt velem, senki se fogja tudni, miért kellett meghalnom.

A fiú letörölte a kését, zsebre vágta, és kényelmes léptekkel elment. Nem tudtam megjegyezni az arcát. A családomra gondoltam, és szinte lepörgött előttem az egész életem. Előre dőltem, teljesen gyengén és magatehetetlenül a vérveszteségtől. Már szinte úgy éreztem, megfagyok, lecsukódott a szemem, még erőtlenül vettem egy utolsó levegőt, még hallottam a szívem egy utolsó dobbanását, majd minden elcsendesült körülöttem.
Arra tértem magamhoz, hogy rengetegen taposnak rajtam. Kinyitottam a szemem, és láttam, rengeteg ember hajol fölém, és néz valamit mellettem. Odafordultam, és… felüvöltöttem. Én feküdtem ott. Véresen, a hasamnál két szúrás éktelenkedett – még most is szivárgott belőle a vér. Arcom falfehér volt, szemem csukva. Most a gondolkodó magamra néztem, és újra felsikoltottam. Az is én voltam, csak éppen áttetsző volt a testem, és olyan opálos színű. Ruhámon látszott két vágás – mintha késsel megvágtak volna –, és mintha ott sötétebb lett volna az opálos szín. Felemeltem a kezem – átláttam rajta. Felnéztem az emberekre, akik egy kicsit bennem álltak – és megértettem. Szellem lettem. A lábamra néztem, és megakadt a szemem egy vékony, kis opálos, áttetsző csíkon, ami az emberi valómhoz kötött. Ez a csík, vagy fonal, vagy nem is tudom, minek írjam le, egyre csak vékonyodott. Nem akartam, hogy elszakadjon. Nem akartam elszakadni önmagamtól. Nem akartam meghalni. De már késő. Nem bírtam megállítani, de még csak késleltetni se tudtam. Sőt. Minél jobban igyekeztem megállítani, annál gyorsabban vékonyodott, majd tűnt el.

Szirénázást hallottam, oldalra kaptam a fejem. Ajtócsukódás, lépések zaja, az emberek utat nyitottak egy őszes hajú mentőorvosnak. Elkésett, gondoltam, mikor az orvos megnézte a pulzusomat, ami már régen nem volt. Rápillantott a két vérző sebre, és lemondóan megcsóválta a fejét. Intett, hoztak egy hordágyat, ráfektettek, és a mentőkocsihoz vitték a hullámat. Az orvos a táskámat is felvette, amit levettek rólam, hogy a hordágyra tehessenek.
Utánuk libbentem. Nem tudom, hogy csináltam, csak egyszerűen utánuk suhantam. Beszálltam a kocsiba magamhoz, belekapaszkodtam jéghideg, dermedt kezembe, és vártam hogy elinduljunk.
Az orvos a kocsiban nem sok mindent tett velem. Összevarrta a sebeket, bár megjegyezte, a fiatalabb mentősnek, hogy a boncoláskor úgyis felvágják. A két mentős beszélgetett, én, pedig azon gondolkoztam, mit fogok kezdeni ezután. Mit tehet az ember szellemként? Emberi porhüvelyemre néztem, és elfogott a gyűlölet.
Ezért egy osztálytársam felelős. Miatta haltam meg. Még szerencse, hogy készültem rá. Volt egy komolyabb vitám azzal a lánnyal. Majdnem rám, és a mellettem ülő barátnőmre borította a padot, majd megfenyegetett minket, hogy ránk küldi a barátait. Először én nem igazán törődtem vele, de másnap a barátnőm elárulta, szerinte késelős barátai vannak. Megdöbbentem. Kifogásokat kerestem. Csak nem késelnének meg egy lányt?! Hát most már látom, tévedtem. De szerencsére én már akkor komolyan vettem. Előtte való hétvégén végrendeletet írtam – persze, csak otthon egy lapra, ami nem törvényes, de reménykedtem benne, hogy szüleim teljesítik utolsó kívánságaimat –, és mindenkitől elbúcsúztam. Hülyének néztek; nem hitték el, azt mondták, eltúlzom. Hát most láthatják, nem túloztam.

Szomorúan kinéztem az ablakon. Néztem az elsuhanó házakat, embereket, állatokat – az élőket. Mi lesz most velem? Mi lesz a családommal? A rendőrség vajon fog hinni az anyámnak? Vajon az iskola tud valamit tenni a gyilkosom ellen? A rendőrség ki tudja deríteni, ki tette ezt velem?
Kérdések, melyekre talán sose tudom meg a választ. Most biztosan nem. Megérkeztünk, és az orvos a testem mellé lépett. – Szegény, fiatal lány. Még előtte volt az élet. – szólt, és letakarta egykori emberi testemet, mely most élettelenül hevert. – De legalább tudjuk, kicsoda. Könnyű lesz szólni a szüleinek.
A szüleim, gondoltam. Vajon hogy fognak reagálni, ha megtudják? Közben kivették a hordágyat, és én besuhantam a kórházba. Jellegzetes kórházi szag csapta meg az orromat, és legnagyobb megdöbbenésemre az emberek között opálos színű, áttetsző emberi alakok lebegtek. Hát persze, gondoltam. A kórházban sok ember meghal.

Levittek a halottasházba, és ott egy mélyhűtő szerű dobozba rakták hajdani voltomat. Gondoltam, megvárom itt a szüleimet, úgy sincs jobb dolgom. A barátnőmre gondoltam. Vajon őt is megtámadták? Vajon neki sikerült megmenekülnie? Vagy ő is meghalt? Keserű gondolataimat igyekeztem elűzni, és körülnéztem a félhomályos, hűvös, barátságtalan helyiségben. Nem lettem sokkal boldogabb. Az ugyanilyen hűtődobozok előtt ember alakú, opálos színű szellemek ácsorogtak. Néhányan beszélgettek egymással. Naná, hogy a halálukról. – Kérlek, én a folyóba hajtottam. – újságolta egy magas, szikár szellem. – A sok stressz. – folytatta. – Az a sok munka. Akkor is nagyon fáradt voltam. Későn mentem haza a munkából. Nem láttam a táblát. Szegény gyerekeim. Mi lesz most velük?
- Én túl adagoltam magam. – mondta egy fiatal srác. – Nagyon jó érzés volt. Aztán egyszer csak vége lett. Pedig a drog nagyon király. – tette hozzá eszelősen vigyorogva.

Elfordultam. Ez nekem már sok volt. Ajtó nyílt, egy fény csík világított be. Bejött egy megtört, ideges, középkorú asszony. A boncmester egy rekeszhez vezette, és kihúzta. A srác megnézte megfagyott önmagát, majd anyjára emelte a pillantását, aki keservesen felzokogott. A testes férfi visszatolta a hullát, majd kivezette az asszonyt. A fiú követte őket. Már én is láttam magam előtt az anyámat, aki felzokog. Elszorult a torkom. Mindig is érzékeny típus voltam. Tudtam, hogy nem fogom kibírni sírás nélkül. Nem tudtam elhinni, hogy itt vagyok. Nem értettem, mit keresek itt. Mire várok? Mitől lesz jobb, ha megvárom, míg azonosítanak? Ettől nekem már nem lesz jobb.
Ideges lettem. Nem tudtam, mit tehetnék még. Elkezdtem fel-alá járkálni. Pontosabban lépkedtem és haladtam előre a föld fölött néhány centivel. Kipróbáltam, és fölfelé is tudtam haladni. Csodálatos érzés volt, egyre jobban belejöttem. Összevissza mászkáltam. Tárgyakat is próbáltam megmarkolni, vagy csak megmozdítani, de sajnos nem sikerült. Pedig hogy élveztem volna!

Megint nyílt az ajtó. Belépett rajta egy csinos nő. A testes férfi most az én hullámhoz ment, és kihúzta. Anyámból feltört a zokogás. Odaszálltam hozzá. Át akartam ölelni, meg akartam neki mondani, semmi baj, jól vagyok, de tényleg. De nem tudtam. Átszaladt rajta a kezem – a semmit markolásztam. Anyám, pedig csak zokogott. A férfi kivezette, és én, mint egy holdkóros követtem őket.
Anya a kórház előterébe ment apámékhoz. Érdekes, hogy ilyenkor apám is fent van. Apámon kívül még ott volt a… a barátnőm, és az ő szülei. A barátnőm ruhája szakadt volt, és a barátnőmön néhány kötés jelezte, hogy ő se maradt ki a buliból. De ő legalább túlélte.
Elmosolyodtam. Majd meglátva kicsorduló könnyeit lehervadt a mosolyom. Én nem éltem túl. Ő csak ezt látja. Automatikusan elindultam felé, hogy megmondjam, minden rendben, ezen már nem lehet segíteni, én belenyugodtam, de rajta is keresztül sétáltam. Ez szörnyen felbosszantott. Hát szellemként még csak nem is üzenhetek?! Itt látom őket, látom, hogy sírnak és nem tehetek semmit, hogy abbahagyják!
Ott toporogtam előttük, hallgattam a vigasztaló, jajongó szavakat. Néztem könnyes arcukat. A barátnőm próbálta tartani magát. Nem az ő stílusa volt ez a sírás, de láttam rajta, hogy nem igazán megy neki. A szüleim végül elindultak, én követtem őket, ott hagyva a barátnőmet az összes fájdalmával és elkeseredettségével együtt..
A szüleim haza mentek. Én velük tartottam. Anya leült a kanapéra, és csak zokogott. Bárhová nézett, mindenen sírni kezdett. Apám se tudott magával mit kezdeni. Össze-vissza járkáltak, vagy letörten ültek, és csak bámultak maguk elé. Nem sokára megjöttek a nagyszüleim, akik a húgomat hozták haza az iskolából. Kérdezniük sem kellett semmit. Mindent értettek.

Csöngött a telefon. A kórházból telefontáltak. Kérdezték, a szüleim, mikor jönnek a holttestért, mikor viszik haza a cuccaimat. Hát ez igen tapintatlan volt – legalábbis én így éreztem. Anyám megígérte, hogy három napon belül felravataloznak, és másnap bemegy a táskámért és a ruháimért. Fogalmam sem volt, hogy tudta ennyire tartani magát. Felhívta az iskolát is. Hosszan beszélt, és nem épp az udvarias hangnemben. Dühös lett. Ő tudta, és tudta az apám is, a húgom is. Talán még a nagyszüleim is sejtették, hiszen megemlítettem. Igen, én készültem erre. Számítottam a támadásra, csak nem ilyen formában. A hétvégén elbúcsúztam mindentől és mindenkitől. Nem tudnám összeszámolni, hányszor mondtam el mindenkinek: szeretlek, köszönök mindent. Még végrendeletet is írtam! Ott van fent a szobámban. A mai napig.
Egy osztálytársamnak megmondtam a véleményem. A barátnőmmel együtt. Megfenyegettet minket, hogy ránk küldi a barátait. Először nem vettük komolyan, de később féltünk. Így búcsúztunk el egymástól pénteken, és én a hétvégén mindenkitől elköszöntem. Hétfőn rettegve mentem iskolába, és rettegve indultam haza. Hát itt vagyok. Szellemként.

Nem bírtam tovább a siralmas hangulatot, felmentem a szobámba. Az ajtót ki se kellett nyitnom – ezt élveztem. Végig néztem a szobámon. Az ágyam úgy, ahogy kikeltem belőle – ez egy rossz szokásom. A könyveim – Harry Potter, Darren Shan (egy vámpírról szól), néhány romantikus könyv, és néhány kaland regény (főleg Vavyen Fable) – szépen a polcokon, ezeket mindig rendben tartom. A falakon parafatáblák, rajtuk Harry Potteres képek, leginkább Daniel Radcliffról. Végig simítanék rajtuk, de nem megy. A kezem átsiklik a falon. Sírás szorítja össze torkomat, egy kis asztalra nézek, ami a falnak van tolva nem sokkal az ajtó előtt. Rajta egy minikarácsonyfa, hozzá támasztva egy meghalt kutyámról néhány kép, előtte újságok, címlapjukon Harry Potter. A képekre nézek, és lassan legördül egy könnycsepp az arcomon, majd még egy. Nem bírom tovább, keserves sírásba kezdek. Be akarom kapcsolni a rádiót – a zene mindig megnyugtat –, nem megy. Ettől csak még jobban rám jön a sírás.

Nem tudom, meddig sírtam. Már besötétedett, mikor végre megnyugodtam. Lentről hangokat hallottam, gondoltam, lenézek. Arra gondoltam, talán a padlón is lemehetnék. Összpontosítottam az elképzelésemre, erre süllyedni kezdtem. Lent találtam magam a nappaliban. Az ebédlőben ott ült a szűk család: anyám, apám, a húgom, az anyai nagyszüleim, az apai nagymamám, a nagynéném, nagybátyám, unokatestvérem. Az asztalon gyertyák égtek. Elmosolyodtam. Imádom a tüzet, főleg a gyertyáét. Végig néztem az arcokon. Bár ne tettem volna! A szomorúság, a bánat, a lemondás, az elkeseredettség nézett vissza rám. Ettől lehervadt a mosoly az arcomon. Nem akartam végig nézni ezt az egészet. Kimentem az udvarra. A kutyámmal az iskola miatt kevesebbet tudtam foglalkozni, most kimentem hozzá.
Ott feküdt a bejárat mellett. Na ne! Hát ő is megérzi? Valószínűleg igen, mert életkedve a nulla alatt volt. Próbáltam megsimogatni, de ez se sikerült. Megint sírni kezdtem. Ő a mindenem, és most tőle is el vagyok szakítva. Ki bírja ezt ki idegekkel? Én nem. És nem is akarom. Fogni akartam, érezni! Dühömben felfelé suhantam, el otthonról, ki a világba.

Akaratlanul is a nagyszüleim házánál lyukadtam ki. A kert felé tartottam, és ott megálltam a halott kutyám sírjánál. Legnagyobb döbbenetemre ő jött felém. Persze, mint szellem. Elmosolyodtam, megsimogattam. Őt tudtam. Nyilván mert szellem volt. Emlékszem, hányszor gondoltam, hogy itt van. És lám, igazam volt. Eljátszottam vele, egy darabig, majd új erőre kapva hazamentem.
A temetésemig nem történt semmi különös. Anyám szervezte. A szüleim nem mentek dolgozni, a húgom nem ment iskolába. A mázlista. A barátnőmhöz nem mentem el – nem akartam látni letörten, sírva. A másik legjobb barátnőm, akivel sajnos nem jártunk egy iskolába, eljött beszélni a szüleimmel. A végrendeletem utolsó pontjában megemlítettem, hogy titkaimat elmondhatja a családomnak. Hát elmondta. Volt sírás, halvány mosoly. Elment, és én őt se akartam látni.

A temetésem pénteken történt. Elég sok mindenki eljött. Rég nem látott rokonok, a barátaim, az osztálytársaim, az osztályfőnököm, az igazgató, és ő, aki miatt meghaltam. Dühös lettem, és akkora utálatot éreztem iránta, hogy alig bírtam fékezni.
A kiásott gödröt körbe állták, a pap beszélt rólam néhány szép mondatot, leengedtek, a koporsóra dobtak néhány szál virágot. Mellesleg, nagyon szép koporsóm volt, ha lehet ilyet mondani. Még belül is kipárnázták. Tutira kényelmes lehetett.
A család sírdogált, én pedig kiszúrtam az egyetlen embert, akinek mosoly játszott az ajkain. Aki miatt itt áll a családom, aki miatt nem tudok hozzájuk szólni, megérinteni a tárgyakat, aki miatt nem tudok élni. Elindult, és én követtem. Egy eléggé koszos sorházhoz érkeztünk, felszaladt a csigalépcsőn, bement egy lakásba. Nem mentem utána. Éreztem, nem itt lakik, ez a lakás túl közel volt az iskolához. Várakoztam. Nem sokáig. Kijött, mosolyogva lerohant a lépcsőn. Én mellette suhantam, az utolsó lépcsőfokokhoz szálltam, és kinyújtottam a lábam, hogy elessen. Kívántam, hogy sikerüljön. Ő futott, én imádkoztam, mellém ért, átfutott a kinyújtott lábamon, megbotlott a sajátjában, és esett. Előre. Beverte a koponyáját, ami csúnyán betört. Hihetetlen dolgot láttam. Láttam amint a lelke – ezek szerint neki is volt ilyen –, kiszáll a testéből, és felveszi az emberi alakot – pont úgy mint nálam. A szellem alak még nem tért magához, és én nem is akartam jelen lenni. Elégedetten felemelkedtem, és hazafelé vettem az irányt.

Innentől kezdve a legtöbb időt a szobámban, és a kutyámmal töltöttem. A temetésem után anyámék végre feljöttek a szobámba, kicsit rendet raktak, elovasták a végrendeletem, és be is tartották azt. Így a szobámba nem zavart senki, a dolgaimhoz nem nyúlt senki. Egy héten egyszer takarítottak. Lassanként megszokták a hiányom, hozzá szoktak az új helyzethez. Bár ők nem érzékeltek engem, én nagyon is figyeltem őket, és velük voltam. A családommal ellentétben a kutyám érezte, hogy ott vagyok, és örült is nekem. Az idő elteltével megtanultam elmozdítani a tárgyakat, és simogatni is tudtam a kutyust.
Egy idő után unatkozni kezdtem otthon, és újra jártam iskolába. Beültem az óráimra, hallgattam az osztálytársaim beszélgetéseit, és próbáltam a barátnőm közelében lenni. Szomorúan tapasztaltam, hogy szótlanabb és kedvetlenebb lett, de néha feltört perverz fantáziája, és úgy vettem észre, mióta én is járni kezdtem, egyre vidámabb. Együtt tanultunk, figyeltem az órákon, és a barátnőm dolgozatán mértem fel tudásom. És segítettem is neki. Hangosan suttogtam a fülébe a jó megoldást, ha rosszat írt. Volt, hogy csaltam, mert kisuhantam az osztályteremből, és amit én nem tudtam biztosra és ő sem, azt kinéztem a könyvből.

Elteltek a hetek, hónapok. A barátnőm kedve végre visszatért, úgy tűnt a családom is megtanult élni nélkülem.
A gyilkosom nem találták, de én már megbosszultam a halálom, és megszoktam az új helyzetet. Csak az évvége felé történt egy érdekesség. Épp egy órára indultunk, mikor megláttam egy harmadikos fiút, és megmerevedtem. A halálom pillanata játszódott le előttem, és hirtelen az emberek megálltak, volt aki sikítozni kezdett, az egész folyosón kitört a pánik. Nem értettem, mitől ijedtek meg ennyire. Én nem észleltem semmit. A fiúra néztem, holtra vált arcára, és tudtam, hogy ő volt az. Ő szúrt le, ő ölt meg. Fogalmam sem volt, honnan tudom, hogy ő az, de tudtam, érzetem, teljesen biztos voltam az igazamban. Az arcán gondolkoztam, hogy mitől van így megrémülve, hisz ő nem láthat engem. Aztán az ablaküvegre tévedt a pillantásom, és megláttam benne egy fehéresen áttetsző alakot, aki nagyon hasonlított rám. Én voltam. Látható voltam! Láttak! A barátnőmre néztem, aki meredten bámult, én rá mosolyogtam, és újra gyilkosom felé fordultam. Elindultam felé, de ekkor mintha megszűnt volna a varázs, már nem láthatott, én meggondolva magam kikerültem, és az órámra indultam. Órát viszont nem lehetett tartani, mert mindenki a megjelenésemen volt kiakadva. Egyedül a barátnőm nyugodott meg, és mintha tudta volna, mellette vagyok, írni kezdett egy lapra. Leírta a gondolatait. És én válaszoltam. Kivettem kezéből a tollat, és írtam. Persze úgy, hogy senki se lássa.

Így ment ez az évvégéig. Úgy éreztem, visszatértem. De nyáron nem tudtam mit kezdeni magammal. Bejártam a várost, találkoztam más szellemekkel. Néha kísértem a barátnőimet. Amelyik barátnőmmel nem jártunk közös iskolába, míg tartott az iskola, hétvégén kísértem néhány órát, mint régen. Ezt ő is érzékelte – magamra irányítottam a figyelmem. De nyáron őt se akartam zavarni. Volt hogy anyámat kísérgettem, vagy a nagyszüleimnél ültem, és a kutyával játszottam – mármint a szellemével.
Aztán egy nap mikor felkeltem, hirtelen nem a szobámban, hanem egy fényes helyen találtam magam. Semmit se láttam, mindenhonnan erős fény gyötörte szememet. Egy magas, sovány alak jött felém, és megszólított. – Hogy érzed magad?
Én hunyorogtam, nem tudtam kivenni az alakot. Nem tudtam, bízhatom benne, de őszintén válaszoltam.
- Nem a legjobban, de megvagyok. – feleltem kicsit zárkózottan. Az idegen egy kuncogó hangot hallatott.
– Nagyon megváltoztattad magad körül a dolgokat. – jegyezte meg.
- Úgy gondolja? – kérdeztem kicsit élesen.
- Úgy. – hangzott a válasz. – Ilyet még egy lélek sem csinált. Folytatni ott, ahol abbahagytad. Csak egy kicsit másképp. Erre még nem volt példa.
- Nem akartam egyedül hagyni a barátaimat. – szabadkoztam. – És unatkoztam egyedül.
- Vannak helyek, ahol más lelkekkel találkozhatsz.
- Én erről nem tudtam. – feleltem szárazon. Nem tudtam, hol vagyok, hogy kerültem ide, és nem tetszett ez az alak, aki felelősségre von.

- Ezt a lelkek kitalálják.
- Én azt találtam ki, hogy a családomhoz húzok. Enyhíteni akartam a fájdalmukat.
- A fájdalom elmúlik. – mondta szárazon az alak.
- Van amit az emberek sosem hevernek ki. – válaszoltam, és magamra gondoltam. A halott kutyám elvesztését sohasem tudtam igazán kiheverni.
- Hát persze. De ilyen a világ. – szólalt meg újra a rejtélyes alak. – Te viszont úgy viselkedtél, mintha még élnél. Ez szokatlan volt. Sőt, mi több, még sikerült is, hiszen a számodra fontos emberek tudták, hogy velük maradtál.
- Igen. – bólintottam a barátnőimre és a kutyámra gondolva.
- Ezért úgy határoztam, kapsz egy ajánlatot.
- Miszerint?
- Visszamehetsz az időbe, és megakadályozhatod a halálod. Vagy minden így marad, és továbbra is érintkezhetsz az emberekkel. De ha újra meghalsz, a többi szellemmel kell élned, és soha többé nem láthatod a szeretteidet.
Meglepődtem. Sohase gondoltam, hogy vissza lehetne menni az időbe, azt meg pláne nem, hogy újra csinálhatom, amit elrontottam, vagy legalábbis megpróbálhatom jobbra fordítani. Hihetetlennek tűnt, hogy ez lehetséges, de még inkább az, hogy velem történik ilyesmi. Ugyanakkor féltem, mert nem éreztem magamban elég erőt, hogy megakadályozzam a fiút, aki meg akar ölni. És ha még egyszer meghalok, véglegesen elveszítem a családom, a barátaim. Viszont így egész jól érzem magam, bár néha valóban hiányzik az emberi lét, de végeredményben nem sok minden változott.

A gondolat viszont, hogy újra élhetek, hogy újra megölelhetem a szüleimet, a húgomat, a kutyámat, örömmel és reménységgel töltött el. És ha nem sikerül? – tettem fel magamnak a kérdést. Akkor elveszítek mindent. – válaszoltam meg a kérdést. És akkor rosszabb lesz. És nem csak nekem, hanem a családomnak is, hisz akkor kétszer veszítenek el – amit azt jelenti, hogy én is kétszer veszítem el őket. Önző módon csak magamra gondoltam. Újra élni akartam – ha csak egy pillanatra is –, és nem érdekelt, hogy utána mennyit szenvedhetek, vagy mennyit fognak szenvedni a hozzám közel állók. Most csak az számított, hogy élhessek, és próbáljak életben is maradni – ami lássuk be: ebben a helyzetben cseppet sem tűnt könnyű feladatnak.

- Visszamennék. – döntöttem egy kis gondolkozás után. Az alak bólintott – legalábbis gondolom. Aztán elsötétült körülöttem minden, a lábam alól eltűnt az a fényes talaj, amin álltam, forgott velem a semmi, és hirtelen megint az osztályteremben voltam, és mindenki indult kifelé. A barátnőm köszönt nekem, és én visszaköszöntem. Kiléptem az iskolából, és körülnéztem. Észrevettem a harmadikos fiút. Közönyösen rám nézett, majd más felé pillantott, de éreztem, minden érzékszervével engem figyel.
Elindultam egy másik buszmegálló felé, mely az iskola mellett volt. Épségben odaértem, de a busz nem jött, az utca pedig vészesen kiürülni látszott. A fiú elindult felém, egyre gyorsabban jött. Felkészültem a támadásra. Elhatároztam, nem hagyom magam. Élni akarok. Nem akarom még egyszer átélni azt, amit egyszer már átéltem és éreztem.
Ő hosszú, gyors léptekkel jött felém, és elszántan vártam a támadást. Már majdnem előttem volt, láttam, hogy előveszi a kést, megint láttam a fényjátékot rajta… és akkor végre befordult a busz. A fiú megdermedt, és egy gyors mozdulattal eltüntette a kést, én pedig megkönnyebbülten felszálltam a buszra, ami megmentett.
A jármű elindult, a fiú ott maradt. Elmosolyodtam. Élek. Életben maradok.

Beálltam a kedvenc helyemre, és megköszöntem a titokzatos alaknak, hogy jött ez a drága busz. Bámultam kifelé az ablakon, és élveztem, hogy most haza megyek. Aztán eszembe jutott. A barátnőm. Ő nem tudja, hogy támadás éri! Bíztam benne, hogy túléli. Megússza annyival, mint legelőször.
Haza értem. Őt nem értem el. A telefonja kicsöngött, de nem vette fel. Aztán hirtelen már ki sem csöngött. Féltem. Féltettem. Az anyám és a húgom hazajött. Örültem nekik – talán úgy, mint még soha. Hat óra fele a mobilom is csöngött. Nem ismertem a számot. Azt se aki beleszólt. Megkérdeztem, kicsoda. Kiderült, a barátnőm anyja. Velem és a szüleimmel akar beszélni. Rögtön a lényegre tértem. – Él?
- Igen. De megtámadták. Téged nem? – kérdezte kissé idegesen.
Felsóhajtottam megkönnyebbülésemben. – De. – feleltem. – Próbáltak, csak jött a busz. Jól van?
- Igen. Éjszakára már haza is engedték. Alszik.
- Értem. Adom anyukámat.

Átadtam a telefont. Anya sokat beszélt, ideges volt. Másnap nem mentem iskolába. Anyáék nem engedtek. Kijött a rendőrség is. Megmondták, hogy azonnal eljárás indult a fenyegetőző osztálytársam ellen – megjegyzem, lány volt. Én bólintottam. Elmondtam annyit, amennyi tudtam. Személyleírás, stb.
Kihagytam még pár napot, majd pénteken bemehettem. Addigra már a barátnőm is járhatott iskolába. Szerencsére megúszta néhány karcolással. Megbeszéltük a velünk történteket. Örültünk egymásnak, és azóta másképp értékelem a környezetem.