Csodáltam borostyánkövének színét. Egyáltalán a borostyánt. A fény felé fordítottam, hátha meglátok valami beledermedt titkot. Belebújtattam az összes ujjamat sorra, hogy szomorúan eljussak a felismerésre: még mindig nem illik a kezemre.
Egy ilyen alkalommal kísértett meg a gondolat, hogy eldicsekedjek vele a barátnőmnek.
Alig bírtam elhinni, hogy nem vették észre rajtam... hazugságon kaphatnának. Az ajtó előtt már várt rám a pajtásom, szaladtunk az udvar végébe, a szokott helyünkre, sok-sok mese és játék helyszínére.
Szétnyitott tenyeremen alig fért el a hosszúkás gyűrű. Óvatosan vette két ujja közé, és emelte az arca elé, hogy alaposan megvizsgálhassa, majd halkan kérdezte:
- Nem bánod, ha felpróbálom?
Addig is mindent megosztottunk egymással, ehhez az ékszerhez azonban szükségesnek érezte a kérést.
Az ő apró kezére sem illett persze, így visszakaptam, s ujjaim összeszorításával próbáltam a helyén tartani édesanyám gyűrűjét. Amint a kézfejemen megpillantottan a borostyángyűrűt, hirtelen hosszú uszályos, magas galléros fekete ruha és aranykorona díszelgett rajtam. Még egyik játék során sem voltam ennyire tökéletes gonosz királynő. Szegény Hófehérke alig-alig menekült meg felséges haragom elől.
Már sötétedett, a nap aranycsíkja hunyorítva díszelgett az ég alján, mikor vacsorázni hívtak. Ekkor vettem észre, hogy a játék hevében lecsúszott az ujjamról a házból kicsent gyűrű. Mintha villám csapott volna belém. Megdermedve néztem a kezemen az ékszer hűlt helyét. A szívem úgy zakatolt mellkasom kalitkájában, mintha csak azt táncolta volna: Rosszat tett! Rosszat tett! Rosszat tett! Próbáltuk keresni a fűben, de már alig láttunk valamit. Négykézláb tapogattuk végig a puha fűszőnyeget, de a gyűrű nem lett meg. Anyukám már rosszallóan hívott asztalhoz, így kapkodva beszéltük meg a reggeli találkozót Julcsival.
Mondanom sem kell, hogy egy falat nem sok, annyi sem ment le a torkomon aznap este. Sőt, olyan készségesen és gyorsan sem fürödtem meg, és öltöztem pizsamába, mint akkor. Úgy éreztem, ha gyorsan elalszom, gyorsan jön a reggel is. De csukott szemmel feküdni az ágyban még rosszabb volt, mint szép lassan elvégezni az esti dolgokat. Hugi persze meg is említette, milyen furcsán viselkedem, amit csak úgy, a szokott tesós dühvel reagáltam le. Majd belehaltam a szégyenbe, amikor édesanyám jó éjt kívánt és megpuszilt. Gyorsan fordultam a fal felé, amikor az esti verset mondtuk a húgommal közösen, mert potyogni kezdtek a lelkiismeret könnyei. Nagyon nehezen aludtam el, igazából álomba sírtam magam.
Reggel megvártam, hogy Apa és Anya elinduljanak dolgozni. Gyorsan felöltöztem, megreggeliztem és már kéredzkedtem is ki a Mamától. Julcsi már elkezdte nélkülem a gyűrű keresését. A térdei vizesek voltak a reggeli harmattól. Talán nem is köszöntünk egymásnak, csak némán keresgéltünk. Az eredménytelen kutatástól csak egyre idegesebb lettem. Elkezdtem megfogalmazni, mit is fogok mondani anyukámnak, ha ma este hazajön. Észre sem vettük a nagy izgalomban, Hugi áll a hátunk mögött és csendben falja a vajas kenyerét.
- Hát, Ti meg mit kerestek? - jött a logikus kérdés.
- Semmit - volt a válasz sztereóban.
- Az jó! - mondta a sajátos szemtelenségével, és leült a deszkapallóra, ami a kertet és az udvart elválasztó árok között feküdt. Gondtalanul kalimpált a lábaival, miközben majszolta a reggelijét és nem is sejtette, mennyire féltékeny vagyok erre a gondtalanságra.
- Nem akarjátok elárulni, mit kerestek? - jött a következő kérdés a hátunk mögül. Julcsi rám nézett kérdőn, én nemet intettem. Sosem sül ki semmi jó abból, ha a tesóm tudomást szerez valami titokról. Furcsa lehetett volna, hogy nem kapunk több kutakodó kérdést tőle. Talán több perc is eltelt csendben, amikor az árok mélyén ismét megszólalt Hugi.
- Nézzétek, mit találtam! Ez teljesen olyan, mint Anya gyűrűje!
Kikerekedett szemekkel néztünk egymásra Julcsival. Egyszerre pattantunk fel és ugrottunk bele az árokba. Alig tudtam megállni, hogy ki ne kapjam a gyűrűt Hugi kezéből. Próbáltuk eljátszani, hogy minket is meglep a dolog, sőt, annyira nem is érdekes. Csak egy furcsa esemény, amihez nekünk semmi, de semmi közünk nincs. Hugi két ujjacskája közé csípte a gyűrűt, és nézegette, ahogy a napfény átvilágítja a követ.
- Ez itt Anya gyűrűje, ugye? - kérdezte anélkül, hogy rám nézett volna. Julcsi azonnal bepánikolt, és szinte könyörgött a kis szőke zsarolónak, el ne mondja egyik felnőttnek se.
- Mit akarsz? - hangzott hidegen az én kérdésem. Azonnal legalább négy tulajdonom jutott eszembe, amire a kisasszony már régóta fente a fogát. Amilyen kis okos, biztosra vettem, hogy az egyik kincsemtől most kell majd megválnom. Hugi megfordult még mindig a magasba tartva a gyűrűt. Mosolygott, ahogy a vaj is a szája körül.
- Most én leszek a gonosz királynő! - szólt az ellentmondást nem tűrő kijelentés. Julcsi hirtelen abbahagyta a hüppögést, és a kínzó büntetések felsorolását. Odasétált mellénk, és feszülten figyelt. Hugi még mosolygott. Én komoly arccal nyújtottam felé nyitott tenyeremet. Először a szemeiből tűnt el a mosoly, majd az arcocskájára ragadt vaj kenődött volna el, ha tehette volna. Szomorúan tette anya gyűrűjét a tenyerembe, és már indult volna hazafelé. A keze után kaptam, felemeltem az ujjacskáit, és a gyűrűt ráhúztam a mutató és a középső ujjára egyszerre.
- Így jó lesz! - mondtam mosolyogva, és szinte látni véltem rajta az éjfekete uszályos ruhát, ami kicsit ugyan még nagy volt rá, de egyszer Ő is felnő majd a megtisztelő feladathoz.
Azóta nagyon sokszor játszottunk együtt. Pedig a testvérek olyat nem nagyon szoktak. Vagy mégis?
