A gömb legendája, 1. fejezet

Dorlan felébredt. Látni még nem látott, mert szemein még rajt ült a homály, de annyit érzékelt, hogy fekszik, s valamiféle épületben van. Pár pislantás után már egész jól ki tudta venni a mennyezetet, ami nagy kőtömbökből állt. Miközben így szemlélődött egy hangot hallott tőle jobbra:
- Csakhogy felébredtél. – mondta egy mély férfihang oberi nyelven.
Dorlan azonnal felült s az oldalához kapott, de nem volt nála a kardja. Tekintetét így a hang tulajdonosa felé fordította és szemügyre vette a férfit. Normál magasságú, de erős fizikumú, fiatal, nemesi arcvonásokkal rendelkező egyén volt, hideg kék szemekkel melybe kis zöldes árnyalat is vetült. Rövid, világos barna haja volt s egy zakón, szakadtas bőr cipőn meg egy szövetnadrágon kívül mást nem viselt, ami utalt volna a származására.
Közben a férfi is megfigyelte őt. Nem sokat láthatott ő sem, kivéve azt, hogy nem egy átlagos emberrel van dolga. Egy ember ugyanis jó esetben hat láb magas, tőlük pedig legfeljebb a nemes elfek magasabbak, de ők is csak hat és fél láb magasak. Dorlan ezzel szemben hét és fél láb magas volt, vállai két emberét is kitették volna, a karja pedig egy legénykorba lépő suhanc derekának a vastagságával büszkélkedhettek.  Neki is barna haja volt, csak vállig érő, fiatal arcát pedig erősen marconává tette körszakálla. Az arcának mogorvaságát szemei enyhítették melyek barna színűek voltak s barátságosan csillogtak alapesetben. Most inkább érdeklődően. Rajta is egy kopott bőrzeke volt, szövetnadrággal s egy eléggé rossz állapotú cipővel.
- Kezdett unalmas lenni itt egyedül. Kicsit előtted keltem fel, de sajnos a másik fickó nem volt ilyen szerencsés. – mondta majd Dorlannal szemközt lévő asztalra mutatott.
Dorlan most nézett jobban körül, mert látta, hogy most még nincs közvetlen életveszélyben. Mielőtt azonban körülnézett volna, beugrottak az emlékei, amik eddig a felébredést követő sokkhatás miatt nem jöttek elő. Emlékezett, hogy menekült, hogy rohant, de hátulról pont elkapta egy lovas dárdája, s az oldalán keletkezett egy hatalmas seb, majd beleesett a folyóba s csak sodródott tovább, mikor elvesztette az eszméletét. Katona volt, két évet szolgált így tudta, hogy a sérülése halálos. De nem halt meg, helyette inkább itt van ebben a fura helységben, egy idegen emberrel és egy másikkal, aki a szemközti asztalon feküdt, de pár kődarab, melyek a falból váltak ki, rázuhant. A helység azon oldalán, melyen ő is feküdt, volt egy másik asztal két-három lépés távolságra az övétől. Üres volt.  Az összes asztal egy kőtömbből volt kifaragva és látszólag azon célból, hogy embereket fektessenek rá. Legalábbis a kőasztalokba lévő vájatok az emberi testfelépítéshez voltak formázva, így viszonylag kényelmes volt bennük feküdni.
Maga a helység nem volt túl nagy, olyan harminc láb hosszú, négyzet alakú volt, négy asztallal, négy faszekrénnyel s egy ajtóval. A világításról négy fáklya gondoskodott. Az idegen férfi csendben várta, hogy Dorlan befejezze a nézelődést, majd mikor látta, hogy mindent szemügyre vett, ismét megszólalt:
- Te sem tudod, hogy kerültünk ide mi? – kérdezte.
- Nem, sajnos. – felelte Dorlan – Csak mi hárman vagyunk itt?
- Akarod mondani, már csak ketten. nem néztem körül, mert hát, hova bújna itt el bárki is?
- Szekrényekbe mi van?
- Nem tudtam kinyitni őket, mert van rajtuk lánc.
Most, hogy mondta, Dorlan is észrevette. Kétajtós szekrény volt mind, középtájon egy-egy lyukkal melyen árfűzték a láncokat. Lassan elfordult, majd megpróbált lábra állni. Elsőre sikerült bár kicsit imbolygott. Az idegen kíváncsian szemlélte ezt, majd ő is felállt, lassú, nyugodt mozdulatokkal s Dorlan elé lépett kezet nyújtva felé.
- Elnézést kérek illetlenségemért, de a körülményeket tekintve, remélem elnézi, hogy nem a bemutatkozással kezdtem. A nevem Dalon Reveck, az oberi nagy Reveck család legifjabb tagja, Aperfád felkent papja, s a Rubint Testvériség lovagja vagyok. Önben kit tisztelhetek?
- Dorlan Dheemer vagyok, Kékhegyalján születtem egy faluban, nem messze a Szolgaság Mocsarától északra. Apám öregkorára földműves lett, fiatalabb korában meg ő is katona volt.
Kezet ráztak. Dalon-on látszott, hogy örül annak, hogy ez az óriás nem túlságosan agresszív, mert kézitusában nem sok esélye lett volna ellene. Miután így bemutatkoztak, Dorlan figyelmét a szekrényeket lezáró láncoknak szentelte.
- Én már próbáltam lefeszíteni, de sajnos túl erősek a láncok. – mondta Dalon.
- Melyiket akartad lefeszíteni? – kérdezte Dorlan.
- Az én hozzám legközelebb esőt.
Dorlan figyelmesen megvizsgálta azt, majd a többi hármat is majd az ő asztalához legközelebbit állt neki lefeszíteni. teljes izomzattal dolgozott, többször újrakezdte, s körülbelül ötödjére le is feszítette. Dalon álla a padlót verte, úgy meglepődött ezen, hiszen ő meg sem tudta még csak kicsit gyengíteni sem a láncokat.
- Hogy sikerült ezt lefeszítened? – kérdezte csodálkozással teli hangon.
- Két év szolgálat után leszereltem, s a falumban lévő kovácsmester mellé szegődtem inasnak. Ott megtanultam ezt-azt. A négy lánc közül ebben volt egy hiba, ami miatt le tudtam feszíteni, de így is épphogy sikerült, pedig nem volt túl vastag.
- Na, akkor lássuk, mi lapul a szekrényben.
Dorlan óvatosan kinyitotta, s mikor meglátta mi van benne, örömében felkiáltott. A kardja volt benne, meg a ruhái, amit akkor viselt mikor Borden bandájával összefutott, és beleesett a folyóba. Az ő gyönyörű Christine-je végre meglett.
Dalon kíváncsian belesett szintén a szekrénybe s ő is felkiáltott, csak ő ámulatában. Ugyanis a szekrényben egy közel hat és fél láb magas, a tövénél két tenyér széles óriás pallos volt. Nem elég, hogy ez a Dorlan jó másfélszer akkora volt, mint ő, legalább ennyivel erősebb is, de még a fegyvere is egy fél lábbal magasabb volt tőle. Életében nem látott ilyen fegyvert. Hallott legendákat arról, hogy régen az oberi lovagságnál voltak 6 láb hosszú pallosok, de azokat a lovakra rögzítették fel, mert olyan nehezek voltak, hogy semmilyen ember nem tudta azt forgatni. Viszont azt el kellett ismernie, hogy gyönyörű kard volt. Négy tenyér hosszú markolata volt, mely két, oldalirányban kiálló markolatvédővel folytatódott, melyeket kisebb mintázatok díszítettek. A penge maga minőségi munka volt, ezt még avatatlan szem is láthatta, s nem sokkal a markolat fölött látható volt, hogy valamiféle szöveget karcoltak bele: Christine.
- Mit jelent az, hogy Christine? – kérdezte Dalon.
- A volt feleségem neve. - felelte Dorlan.
- Hogy érted azt, hogy volt?
Ekkor Dorlan arca elsötétült, s Dalon egy pillanatig azt hitte, most helyben kettévágja azzal az embertelen pallossal. De nem ezt történt, csak vett pár nagy levegőt majd elindult a másik három szekrény felé, hogy azokat is kinyissa. Kardja segítségével mind sikerült kinyitnia, és meg is találták az egyikben Dalon páncélját, kardját és két fura fegyvert, amit Dorlan nem tudott hova tenni. A vége fából volt, melynek alsó végén egy fém gömb volt kialakítva, a felső részére pedig ráfektettek egy csövet, melyet alulról a fás végén egy fémszerkezet fogott oda, a tetején pedig egy kallantyú szerűség volt, s a cső elején egy kis pöcök meredezett felfele. Az egész szerkezet nem volt hosszabb egy lábnál, súlya pedig alig volt nehezebb egy rövidkardénál.
- Miféle szerkezet ez? – kérdezte Dorlan.
- Ez kérlek szépen, egy pisztoly. – felelte Dalon, olyan hangon, mintha ez volna a világ legtermészetesebb dolga.
- Egy pisztoly? De hiszen azok rendkívül ritkák! Főleg kettő egybe! Úgy hallottam egy fél falu árát megéri!
- Igen, de mivel Rubint Testvériség tagja vagyok, ezért én a rendemtől kaptam egyet, egy másikat pedig kitüntetésként. És az inkább két falu éves jövedelme per darab, szóval kérlek, óvatosan bánj vele, mert rendkívül érzékenyek, főleg ha valaki olyan nyúl hozzájuk, aki nem ért a lőfegyverekhez.
Miután megtalálták a ruháikat s fel is öltöztek, megvizsgálták a másik két szekrény tartalmát is, de semmi érdemlegeset nem találtak pár ruhadarabon és egy fogazott kardon kívül. A kard nagyon ismerős volt Dorlannak de nem tudta hova rakni. Miközben így ügyködtek, Dalon halk pisszenést hallott a háta mögül. Hirtelen megpördült és már kezébe is fogta a két pisztolyt, csak a fémcső részét markolta meg, úgy hogy a tus alján elhelyezett fémgolyóval tudjon támadni, mint egyfajta buzogánnyal. Erre Dorlan is megfordult s kardját maga előtt tartva harcállást vett fel s a velük szemben álló idegen emberszerűségre figyelt. Legalábbis ember alakja volt, de nagyon szokatlan testű, mert a dereka lehetetlenül vékony volt, akár csak az egész ember, a szemei pedig hüllő szemek voltak, melyek sárga különböző árnyalataiban pompáztak.
- Nyugalom, emberek, nem akarok bajt! – mondta kissé fura akcentussal közös nyelven.
- Te mocsok! – üvöltötte Dorlan. – Tudod te, hány társamat vesztettem el néped szaros rabszolgamániája miatt?
A fentebb eljátszódott jelenet kisebb magyarázatot követel meg. Kékhegyalja délkeletről határos egy hatalmas mocsárral, a Szolgaság Mocsarával. Ez a több országnyi területű mocsárvidék ad otthon a gyíkembereknek, vagy, ahogy magukat nevezik, xorgonoknak, akik a mocsár közepén építették fel országukat mely egy nagy városból és pár kisebb településből áll, s közel tízezer éve virul. Ez a nagy város Somográd. Mivel rabszolgatartó társadalomban élnek(mindenki, aki nem xorgon, szerintük rabszolgának való) ezért néha háborút indítanak a környező országok ellen, ami kimerül Kékhegyaljában, mert onnan tudják pótolni vagy növelni rabszolgáik számát. Maga a xorgon nép semmi fizikai munkát nem végez, minden ilyen jellegűt a rabszolgákkal végeztetnek, ők maguk pedig inkább művelték magukat. Egyes legendák még arról is szólnak, hogy képesek az emberek gondolatai közt olvasni, és ezért tudják kordában tartani a rabszolgákat, akiknek a száma legalább hússzorosa a xorgonokénak.
- Aljas rohadék gyíkember! Kinyírlak! – ordította Dorlan s óriási kardját hátravetve támadott.
A xorgon szép nyugodtan állt, mint akit nem zavar, hogy egy háromszor nehezebb, dühös, óriás kardot lóbáló ember rohan felé gyilkos szándékkal, hanem csak csendesen, gúnyos, lenéző mosollyal az arcán ennyit mondott:
- Én nem ten.. – és ebben a pillanatban lendült Dorlan kardja. Valahol deréktájon célozta meg, azzal a célall, hogy kettévágja ellenfelét. A kard elérte a xorgon testét, majd szépen tovább haladt egyenesen a föld felé mindenfajta ellenállás nélkül, s végül óriási csattanással a földnek ütközött. Mivel Dorlan erre nem készült fel, és teljes erejéből ütött, ezért mikor a kard visszaütött, kibicsaklott a keze, a kard pedig a földre hullott.
- ..ném. – fejezte be a mondatot a xorgon.
- Felesleges engem támadnod, hiszen nem itt vagyok.
- Dögölj meg! – felelte fájdalomtól elcsukló hangon Dorlan.
- Nyugalom kedves barátom! Te pedig, kedves idegen, kérlek, mutasd magad! Ha nem ártóak a szándékaid, akkor talán elő is jöhetsz, nemesi szavam adom rá, hogy semmi bántódásod nemesik! – lépett közbe Dalon.
- Nem tőled tartok, tisztelt nemes úr. – felelte higgadt gúnyossággal a hangjában a xorgon. – Hanem ettől a kékhegyaljai rabszolga alapanyagtól itt előttem. De ha megígéri, hogy nem bánt akkor előjövök.
- Hogy minek neveztél te engem?!
- Rabszolga alapanyag. Bár ahhoz túl makacsnak tűnsz, de katonának jó lennél. Bár az előző támadásodat látva, az is csoda hogy megérted a huszadik életévedet…
- Na, majd mindjárt…
- Kérlek, nyugodjatok le! Tisztelt uram, kérem, ne hívja őt rabszolga alapanyagnak, te pedig ne akard megölni! Nem veszitek észre milyen helyzetben vagyunk? – szakította Dalon ismét közbe őket.
- Rendben. Ha a ,,paraszt” megnyugszik, beleegyezem, sőt, jó szándékom jeleképpen az elmém hatalmával még a kezedet is meggyógyítom.
- Paraszt ám a….
- Dorlan kérlek! – mordult rá erélyesen Dalon Dorlanra. – Ki tudja, hol vagyunk, mit akarnak tőlünk, kik akarják tőlünk. Ilyenkor jobb összefogni, hogy kijussunk innen!
- Igazad van. Gyere elől te gyík, aztán mutasd meg, igazak-e a legendák az elmétek hatalmáról!
A xorgon teste megremegett, majd eltűnt a levegőben. A helység egyik sarkából egy árnyék vált ki, és megjelent a xorgon teljes fizikai valójában. Óvatosan közeledett Dorlanék felé majd éppen annak a kardjának a hatótávján megállva megszólalt a kissé fura, sziszegős hangján:
- Ha megtennéd, hogy elteszed a fegyvered…
Dorlan kelletlenül, de a hátán lévő tokjába csúsztatta fegyverét majd ölbe font kézzel várt. A xorgon lassú, kimért lépésekkel közeledett feléjük. Még a mozgása is egy hüllőjére hasonlított inkább, mint egy emberére. Egyenesen Dorlanhoz ment, majd kinyújtotta a kezét, jelezve, hogy amaz is nyújtsa oda az övét. Miután odanyújtotta, rátette a másik kezét is, behunyta a szemét, egész teste befeszült pár pillanatra majd egy halk sóhaj hagyta el a száját. Elvette a kezeit és közölte Dorlannal, hogy most már meggyógyult a keze, így tudja használni rendesen azt a kardot. Dorlan pedig őszinte meglepődéssel nézegette, forgatta a kezét, mert maga sem akarta elhinni, hogy ennyitől elmúlt a fájdalom a kezéből.
- Köszönjük eme tettedet uram, de hadd mutatkozzam be. A nevem Dalon Reveck, Oberből, Aperfád papja s a Rubint Testvériség lovagja vagyok. Ő itt Dorlan Dheemer, Kékhegyaljából, volt katona. Önben kit tisztelhetünk?
- Zurdakor vagyok a Gorát családból, elsőszülött s volt könyvtáros. Felteszem, ti sem emlékeztek, hogy miért vagyunk itt és hogy hogy kerültünk ide?
- Nem, sajnos – felelte Dorlan.
- Az ajtón próbáltatok kimenni? – kérdezte Zurdakor. – Illetve, a fogazott kardom, s az irataim kérem szépen.
- Innen volt akkor ismerős nekem a kard! Egyszer hallottam az egyik tiszttől, hogy az egyik gyíknál látott ilyet!
Zurdakor erre a mondatra csak szúrós pillantásokkal válaszolt, majd odament ahhoz a szekrényhez, amelyben az ő felszerelései voltak.
- Tehát ha jól értem, egyikünk sem emlékszik, hogy hogyan került ide, miért került ide, és hogy mennyi ideje vagyunk itt. – összegezte Dalon.
- Énnekem igazság szerint halottnak kéne lennem. – jelentette ki Dorlan.
- Engem is éppen feláldozni készültek a szüleim. – tette hozzá Zurdakor.
- Engem pedig a testvérem szúrt le orvul. – mondta Dalon, majd folytatta. – Tehát mindhármunkat a halálból hoztak vissza. Eddig szimpatikus a dolog. Viszont akkor miért egy ilyen helyre hoztak?
- nem tudom, de ott egy ajtó, menjünk ki és hátha belebotlunk valakibe. – válaszolt Dorlan.
A másik kettő elfogadta ezt az ötletet, felszerelkeztek, s bizalmatlan pillantásokat vetve egymás felé de elindultak az ajtó felé.
Dorlan ment elöl, és éppen nyitotta volna ki az ajtót, mikor egy velőtrázó sikolyt hallottak az ajtó mögül, nem messze tőlük…