A fényképész bácsi

 
                                           A FÉNYKÉPEZŐ BÁCSI
 
                                  (Édesanyámnak szeretettel)
 
 
 
 
 
Sírt és nevetett a gyerkőc, - az alig ötéves gyerek -, aki vélhetően csak azért ijedt meg a csúnya, és gonosz tekintetű fényképező bácsitól – aki ráadásul még cukorkával is megkínálta -, mert még kicsiny élete alatt egyetlenszer sem merték magára hagyni a szülei, és ami még valószínűbb még életében nem látott fényképezőgépet, és most úgy tekintett körbe az ideiglenesen kinevezett fotólaboratóriumban, mintha egy különleges körülmények között őrzött nagyon is biztosságos cellában lett volna, és nem a menedéket jelentő gyerekszobámban kedvenc játékai, és plüss állatai társaságában.
 
- Jól van kincsem, drágaságom! – igyekezett minden igyekezetét bevetve, gyakorlatilag hasztalan nyugtatgatni egy szem fiacskáját Szirmainé, akinek már szinte már naprakész rutinnal rendelkezett ehhez hasonló, hisztizős állapotok lerendezésében, most azonban maga sem vette észre, de meglátszott rajta, hogy kezd kicsúszni a kezei közül az irányítást, és a begyakorlott önkontroll! Szegény kisfia úgy bömbölt, mint a fába szorult állatka, vagy aprócska sündisznó, akit épp az erdő legrettegettebb vadállata készült éppen íncsiklandó lakomaként fölfalni.
 
- Édes, egyetlen fiacskám! Hát most meg mi van?! – s mivel maga sem igen értette, ugyan mi rossz, és megbocsáthatatlan dolog lehet abban, hogy valakit enyhe villámszerű villongások közepette párszor lencsevégre kapnak, jóformán maga is érthetetlenkedve állt a helyzet előtt, míg a gyerkőc csak bömbölt, toporzékolt, aztán megint keservesen sírásra eresztette jól bejáratott könnycsatornáit!
 
A gonosz, és cudarnak elkönyvelt fényképész - meglehet, hogy szakmai tapasztalattal már bőségesen el volt látva a gyerekek tekintetében rögvest kiloholt a kissé dohszagú stúdióteremből, és mint egy bohóc jött vissza: fején ormótlan, kócos, és színes, elhasznált papírokból tetszelgő paróka díszelgett. Lábán hatalmas, égimeszelőnek való, méretes pirosra lakkozott udvari bolond cipellő, és hozzávaló, elmaradhatatlan huzentrógeres nadrág, amibe a legkülönfélébb színes sálak, és kendők voltak tömködve, csak hogy a hatás még intenzívebb, és még lenyűgözőbb lehessen.
 
Amikor a sírva rimánkodó kisgyerek hirtelen megpillantotta, hirtelen elkerekedett nagy, szépmíves búzavirágkék szeme, és abban a percben, amint a nagy nevettetővé avanzsált fényképész elkezdett tréfálkozni, és saját magát elgáncsolva bukfencezni a stúdió – nem éppen felnőttekre méretezett színpadán -, a kisgyerek is úgy beélénkült, és hirtelen kipirosodott aprócska, angyalka arca, hogy már maga is huncut sikolyokkal fűszerezetten jókat kacarászott.
 
Több se kellett a fényképésznek; mintha csak erre a módfelett megismételhetetlen, és egyszeri alkalomra lett volna berendezkedve odasettenkedett csendesen, figyelemelterelőn masinája mögé, és abban a pillanatban elkattintotta a gépet, amit a kisgyerekből a szívből jövő, és ujjongó nevetés fölbugyogott.
 
- Ez az kispajtás! No, anyuka kedvért még egyet! – biztatta egyre tovább.
 
A már nem volt megállás. A kisgyerek mintha megérezte volna a szívből áradó, jó hangulatot, s mint valami lelki vulkánkitörést úgy elkezdett kacarászva hahotázni – persze csak úgy a maga csintalan gyerekmódján, hogy a fotósnak végül mégis sikeredett igazán kitűnő, és testhezálló képeket villantania róla!
 
- Jól van édes öregem! Most már lenyugodhatsz! - kérlelte kis, kezdetben csak megilletődött vendégét a férfi, aki időközben úgy belemelegedett a közös játékban – bár hangsúlyoznunk kell, hogy nem volt egy kövér, avagy tagbaszakadt ember -, csupán megfelelően testarányos a mókázás végére már róla is bizony kiadósan csorgott a verejték, pedig a naptárban még csak áprilist írtak!
 
Amikor végeztek a fényképekkel a fiatal, csinos feleség kedveskedőn megköszönte, hogy ennyit segített a fényképész, aki a családfő régi ismerőse volt, és ők a fénykép árából ezért kaphattak néminemű jutányos engedményt!
 
- Mit kell mondani ennek a kedves bácsinak? – hajolt le töpmagpici fiához az anyuka. – Na, mit? Súgd meg legalább ide a fülembe angyalom!
 
- Köszöntem… - tétovásodott, de halkan kimondta.
 
Az anyuka arcán olyan széles vigyorgó mosoly terült el, mintha legalább is egy szép ünnepet készülődne önmagában megünnepelni; odafordult a szintén SZTK-keretes szemüvegben mosolygó fényképészhez, és azt mondta:
 
- A drága fiam is nagyon szépen köszöni! – azzal kézen fogta és a megkapott gyümölcsízű kis nyalókájával az aprócska, ám kötött kis pulóverében annál elegánsabban, és csinosabban kinéző kisfiúcska volt a nap hőse; vajon legyőzte belső félelmét, vagy ez a kezdet volt csupán egy nagyobb létküzdelem legelső nyitánya, amit még az élet tartogat számára? Nem lehetett biztosan tudni… Édesanyával kilépett a bágyadtan búcsúzó, őszi délutánba és pufók, kis kezecskéivel anyja hattyúkezeibe csimpaszkodott, miközben segélykérőn még mindig farkasszemezett vele…