A félelem árnyéka...

Egyedül ülök a szobámban… Bár még világos van, de a hangulatomat az ég tükrözi.
Felhős, szomorú az ég… Ám a lelkem még sötétebb…
Talán nem is sötét, inkább sivár és üres. Elhagyott az, akit szeretek… És mi a „legszebb”?! Nem is ő hagyott el engem, hanem én őt.
A múltkor mondtam neki, ha még1x megtörténik, nincs más választásom. Nem fogjuk bírni egymás mellett. És íme. Alig pár nap múltán ismét megtörtént. Ismét kiabált velem mindenért utálatoskodott, ha kérdeztem tőle valamit, rögtön a plafonon volt és üvöltött velem.
Otthagytam. Letettem óvatosan a biciklimet a földre és szép csendben elsétáltam. Még hallottam, ahogy az ő biciklije is puffan. Tudtam, hogy földhöz vágta, de látszólag nem törődtem vele. Nyugodt léptekkel sétáltam tovább, és igyekeztem fékezni a szívemet. Nem tekintettem hátra, mert tudtam, hogy akkor szinte biztos, hogy visszafordulok. De nem… megálltam, hogy hátra nézzek és tovább mentem.

Ahogy elsétáltam a házak előtt, mintha hallani véltem volna valamit, de nem akartam hátra nézni. Éreztem, hogy ő az, de nem akartam csalódni, hogy mégsem. Lefordultam jobbra és sétáltam tovább, vártam, hogy utolérjen, bár tudtam, mindhiába.
És akkor utolért. A hátam mögött hallottam, hogy valaki leszállt egy bicikliről. Ő volt az, az én biciklimmel. Utánam hozta… Csak annyit mondott, hogy bocsássak meg neki, amiért kiabált… Szívem szerint megtettem volna. De tudtam jobb lesz így.
- Azt hiszem megbeszéltünk valamit, ha még egyszer előfordul egy ilyen…
Ezt mondtam neki halkan, és tudta, hogy mire gondolok. Nem fenyegetésként mondtam, csupán szomorú tényként.
(De tudta, tudta, hogy a múltkori esetre gondolok, akkor majdnem megtörtént, de nem voltam rá képes, próbáltam neki megmagyarázni és tudta, hogy igazam van, de akkor sem akart megegyezni. Akkor nem akartam sírni, de kicsordult a könny a szememből. És végül megegyeztünk, hogy próbáljuk meg még1x. De ha ismét ez lesz, akkor vége mindennek.)
Ő csak annyit válaszolt, hogy tudja.

- Akkor miért csináltad ezt? Ez jobb így?
Rázta a fejét, hogy nem.
- Hát akkor? Mondd meg kérlek, miért!? Mondd meg. Légy szíves. Nagyon szépen kérlek rá.
- Nem tudom – felelte olyan halkan, hogy alig értettem.
Meg akarta fogni a kezem, de én csak a biciklimért nyúltam.
- Légyszi ne! Tudod, nem tehetek mást, nem szabad…
És elengedett, ezúttal szó nélkül és hagyta, hogy elinduljak. Megértette.
Én pedig elindultam haza. Ő csendben jött mögöttem. Majd az ajtóban elköszöntem tőle, de utánam jött.
- Mondtam már. Szia. Vége. – ennyi tellett tőlem, alig bírtam kinyögni.
Beszálltam a liftbe, de ő megfogta az ajtaját és beakart jönni. Nem engedhettem.
- Vége, kérlek, engedd el az ajtót.

Még vagy kétszer kellett megkérnem rá, végül nagy dérrel-dúrral bevágta az ajtót. Meglepődtem, hogy ilyen könnyen feladta, máskor nagyon sokáig kell neki magyaráznom, és ráadásul akkor kiabálok vele. Talán azt várta, hogy utána menjek. Nem tettem, feljöttem a lakásunkba. Nem jól döntöttem, vagy talán jobb így, nem tudom. De egy biztos: megtettem.
Nem sírtam egy darabig, nem tudtam. De fájt, és betettem egy cd-t a lejátszóba zenét hallgatni, amikor kitört belőlem a könny. Küldtem neki sms-t, bár csak egy szív volt benne és annyi, hogy „Szeretlek”, de azért reméltem válaszol.

Most félek. Rájöttem, hogy akármilyen rossz, ha veszekszik velem, akkor is szeretem. Félek, hogy valami hülyeséget csinált. De nem megyek sehova, utána sem, mert nem tudom, hol van. Talán jön. Ám, ha mégsem és elveszítettem őt, akkor vége lesz. És bezárom a szívemet és a lelkemet egy „zárkába” és a kulcsot eldobom, hogy soha többé senki se találhassa meg… Ez lesz a sorsom.