A tavaszi napsugarak tompán csillantak a szalmaszőke fonatokon. A levegő bár hűvös volt, a napfény mégis meleget adott, előcsalogatva mindenkit a szabadba. A hétéves forma kislány vidáman szaladt az erdőbe megnézni a fát, ami sosem hullatta le a leveleit. Ismeretlen fafajta volt ez a környéken, senki nem látott még hozzá hasonlót. Ugyanannyira hasonlított a magas, büszke fenyőkre, mint a sűrű lombú tölgyekre. Ugyanannyira és talán semennyire. Magas volt, már messziről kitűnt az erdőből, de mégsem szerette senki. Az emberek bizalmatlanok voltak vele szemben. Nem volt odavaló, nem ismerték, elkerülték. Az állatok is messze kerülték, de ők érezték, amit az emberek csak halványan. Nem voltak szívesen látott vendégek az ágain, a lombjában, a törzsén. A kislány azonban soha nem látott lelkesedéssel rohant megnézni a Fát. Mindig újból és újból elámult a vastag törzsön, a földből kilátszó erős gyökereken. Ahogy nagy lendülettel simult aztán a szürkésbarna, kérges törzshöz, mintha fuvallat suhant volna keresztül a sötétzöld lombon.
- Ne érj hozzám! - hallotta meg a sértődött suttogást.
Nagy, csillogó szemével végignézett a fán és úgy döntött ezúttal beszélget vele.
- Anyukám azt mondta, a fák nem beszélnek.
Várt egy picit, de válasz nem érkezett. Lebiggyesztette száját, de nem tágított. Kitartóan bámulta a vastag, szétszórtan elhelyezkedő ágakat, a szétterülő leveleket. Majd gondolt egyet és hirtelen lendülettel fent termett az egyik alacsonyra nyúló ágon.
- Szállj le rólam! - hallotta újból a halk hangot.
- Nem! - kapaszkodott meg erősen az ágban, ami lengedezni kezdett vele, pedig szél se közelben, se távolban nem fújt.
- Engedj el...
- Ne rázz le - kérlelte aztán a fát.
- Hagyj nyugtot nekem - szólt a mély, de halk hang.
- Csak szeretnék beszélgetni veled - mondta a kislány.
- Erőszakos vagy - állt meg az ág alatta.
- Nem igaz - csendült az ártatlan hangocska.
- Minden gyerek az. Ilyenek vagytok, amíg fel nem nőtök.
A szőke fonatok a kislány válláig értek és repültek a levegőben, ahogy megrázta fejét.
- Te meg gonosz vagy - bökte ki aztán rövid gondolkodás után.
Mintha nevetést hallott volna, de választ megint nem kapott percekig.
- Miről akarsz beszélgetni? - lágyult meg aztán kicsit a mély, suttogó hang.
***
Gyakorlott mozdulatokkal kapaszkodott egyre és egyre magasabbra a szalmaszőke lányka a vastag ágakon. Amikor az erdő fölé hajló ágakhoz ért, megállt. Leült, hátát a Fa törzsének támasztva elnézett a városka felé.
- Újból meséltem rólad otthon... - kezdte bizonytalan hangon.
- Igen?
A lány bólintott, majd lemondóan intett kezével.
- Kinevettek.
- Sejthetted, hogy így lesz.
- Igen, de... azt hittem, elég nagy vagyok már, hogy higgyenek nekem - húzta el a száját csalódottan.
A Fa nevetett.
- Lehetnél akár kétszer, akár háromszor ennyi idős... lehetnél tudós, vagy akár a város feje, akkor sem hinnének neked.
- De miért?
- Mert a fák nem beszélnek. Anyukád is régen megmondta már.
- De hiszen ez nem igaz! - emelte el hátát a törzstől a lány.
A Fa megint csak nevetett.
- Pedig igaz.
- De te mégis beszélsz...
- Én más vagyok.
- Mitől? Hogyan?
- Nem tudom. Nem emlékszem.
A Fa megrázta az egyik ágát. A lány felfigyelt rá és lejjebb mászott, vissza a sűrűbb lombba. Egy sárga madarat pillantott meg, ahogy dacosan újra a kiválasztott helyére tette a csőrében tartott száraz, vékony ágakat.
- Miért nem engeded, hogy fészket rakjon rád?
- Sosem raktak még fészket rám. Nem akarok örökös nyüzsgést.
- De hiszen... rád férne egy kis élet.
A Fa mordult egyet. Majd a hosszas hallgatás közepette újból megrázta az ágát. A sárga madárnak azonban megérkezett a párja újabb ágakkal és már ketten pakolták a helyére a fészkük kezdeményét.
- Te is sok vagy már néha - szólalt meg aztán.
- Gonosz fa vagy - tépett le egy levelet róla a lányka, mire az ág arrébb húzódott.
- Valóban gonosznak tartasz?
- Nem... de néha nagyon mogorva vagy. Talán kedvesebb lennél, ha több élet lenne rajtad.
A Fa újból mordult egyet.
- Majd meglátjuk... - mondta kicsit sértődötten. - De csak ezt az egy fészket.
A szalmaszőke tincsek keretezte arc felvidult, a vékony száj mosolyra húzódott.
***
- Gyere, mutatok valamit! - húzta a barna hajú fiú kezét a lány.
Az iskolatáskájukat ledobták a fa tövében, majd a szalmaszőke lány felkapaszkodott az egyik alacsony ágra és a fiúra mosolygott. Az csak szótlanul bámult rá és nem mozdult.
- Gyere már! - hívta vidám hangon.
A fiú megrázta a fejét.
- Mi van?
- Ez az a fa. Én erre nem mászom fel - tiltakozott.
- Ugyan már! Sehonnan nincs olyan jó kilátás, mint innen - erősködött a lány.
- Nem! - rázta meg újból a fejét a fiú.
- Jobb is - szólalt meg a mély, suttogó hang.
A fiú arcán látszott, ahogy átsuhan rajta a döbbenet, majd az ijedtség.
- Ne csináld már... - próbálta elterelni a figyelmét a lány, de sikertelenül.
- Ez a fa furcsa és neked sem kéne rajta lenned! - mondta, miközben felkapta a táskáját és hátrálni kezdett.
A fa dühösen mordult, a fiú pedig futásnak eredt.
A szalmaszőke fonatokba bele-belekapott az őszi szellő, ahogy a lány csalódottan bámult a letaposott fűre. A Fa hallgatott. Mindketten hallgattak. A nap lassanként aláereszkedett az égen. A tücskök ciripelése a rétről mélyen elért az erdőbe.
***
Vidám dallamot dúdolgatva közeledett a Fához a lány. Amikor megpillantotta a vastag törzset, aminek a gyökereinél annyit elücsörgött magányosan az utóbbi időkben, megtorpant. Valaki elfoglalta a helyét. Fekete köpenyt viselő férfi ült a gyökerek között. Ahogy felé nézett, a lány megszólalt.
- Az az én helyem.
A férfi felállt és végigmérte a lassan felnőtt nővé érő szalmaszőke lányt. Haját gyakran hordta befonva, ahogy gyerekkorában is, ruhája nem volt különösebben szép, bőre azonban barna volt a naptól, arcán a fiatalság varázsa tükröződött.
- Megengeded? - kérdezte aztán a férfi.
A lány közelebb sétált, majd bólintott. Gyanakvó szemekkel mérte végig a fekete hajú férfit, ahogy az visszaült a helyére. Középkorú lehetett, erősnek tűnt, határozott tekintete volt. Nem félt, nem idegenkedett a Fától. Nem a környékből való volt. Ő felnézett a lányra és hellyel kínálta maga mellett.
- Tudtad, hogy ez egy különleges fa? - kérdezte a lány, ahogy leült mellé.
A férfi felpillantott a fára, majd lehunyta a szemét.
- Érzem.
A lány szemöldöke felszaladt.
- És nem félsz tőle?
- Nem ártottam neki. Mi félnivalóm lenne? - kérdezte szelíd hangon a férfi.
A lány lassanként oldódott, ahogy belegabalyodtak a beszélgetés kusza fonalába. A Fa csendben hallgatta őket. Mikor rájuk telepedett a szürkület, a férfi keze észrevétlenül a lány lábára tévedt. Ő érezte, ahogy szíve hevesen ver, ahogy a bőre bizsereg az érintéstől, de mégis tiltakozva lesöpörte magáról az erős kezet. Hirtelen pattant fel, de a férfi elkapta a csuklóját.
- Miért menekülsz? - kérdezte, miközben felállt ő is.
- Engedj el - mondta a lány.
A férfi azonban a fa törzséhez szorította és megcsókolta. A törzs meleg volt, a lány érezte a hátán, hogy a Fa kész segíteni neki, ha akarja. De ő csak végigsimított a durva kérgen, hogy tudassa, minden rendben van. Megadta magát a vágynak, annak az embernek, akivel először tudott ott kettesben időt tölteni.
***
Szalmaszőke nő közeledett fáradt, tétova léptekkel. Kevéssel mögötte egy fekete hajú férfi követte, fekete köpenyben. A nyár esti, langyos szellő száraz ágakat zörgetett. A nő szemében már rémület csillogott, mikor mellé lépett a férfi és végigpillantott a kiszáradt, vastag törzsű fán. Könnycseppek gördültek végig a szürkés szemekből. A férfi karja a nő vállán pihent. Maga felé fordította és átölelte.
- Éleszd fel - suttogta a nő.
- Már nem ugyanaz lesz, mint előtte - mondta a férfi.
- Nem baj - potyogtak a kövér könnycseppek a szomorú szemekből.
A férfi a vastag, kifakult törzshöz lépett, kezét hozzáérintette, majd hosszan úgy maradt. A levegő vibrálása megbabonázta a nőt. Emlékei könyörtelenül elárasztották gondolatait. Könnyei azonban újból eleredtek, mikor meglátta, ahogy az ágak megmozdulnak és kirügyeznek, majd levelet bontanak. Amikor a férfi ellépett a fától, ő odarohant, szemét lehunyva átölelte a törzsét.
- Úgy hiányoztál! És annyira fogsz is!
Nem bírt megálljt parancsolni könnyeinek.
- Menjünk! - kapta el a férfi kezét és eredt futásnak vele, hogy minél messzebb kerülhessen az emlékeitől.
Ahogy a távolból visszanéztek, a fa újból ott magasodott zölden az erdő fölé, mint régen. Ám jól tudták, hogy már soha nem szólal meg többé.
