A deszka

Valahol Szeged közelében, a Tisza zegzugos, bokrokkal benőtt partján lakott egy férfi. Pontos korát nem tudhatjuk, ám a helyi faluban terjengő mende - mondák alapján olyan negyvenöt-negyvenhat éves lehetett, mégis nyugdíjas éveit taposta már majd két éve. Ez utóbbit onnan tudjuk, hogy a falu népét megbotránkoztatva egyszer csak visszavonult tűzoltói állásából, és elköltözött onnan a fent említett vízpartra, aszkétaéletet élni. Nem volt ez olyan messze, alig egy-két kilométerre a falucska határától, de mégis általános megrökönyödést váltott ki tette, hiszen a szabadságához éppen hozzájutott ember ritkán szokott ilyesfajta döntést hozni élete derekán. De ő mégis így tett. Eladta a régi házát, s építtetett helyette egy újat fából, alig néhány méternyire a hömpölygő folyamtól. Ő háznak hívja, de meg kell vallani, azóta már inkább a viskó, vagy a vityilló szócskák illenének rá, mert emberünk igencsak lusta teremtés volt. Hagyott mindent a maga útján haladni, s ezzel a romlást is: a tetőn már kisebb lyukak voltak, az ablakok sem szigeteltek rendesen, és még sorolhatnám a sok kisebb - nagyobb hibát, ami miatt jó ízlésű ember nem nevezné ezt az épületet háznak, hanem a fent említett jelzőkkel illetné. De mivel ez volt a férfi legnagyobb értéke, tiszteletből nem becsülöm le, a továbbiakban tehát házként fogok róla említést tenni, ha nem felejtem el, bár ez a dolog amúgy sem fog túl sok szerephez jutni.
Semmi dolga nem volt itt: aludt, evett, ivott, horgászott, élvezte a csendet, és néha bejárt szülőfalujába ha szüksége volt valamire. Látszólag az a nap sem tartogatott számára semmi újat, amelyiken történetünk kezdetét veszi: a nap már magasról nézett be a szakadt függöny az idő által szélesre szabott rései közt, amikor felébredt. Mint minden reggel, aznap is besétált a faluba, hogy vegyen magának némi reggelit, s ebédrevalót. Átfutott az agyán, hogy vacsorára is kellene valami, de aztán úgy döntött hogy bízik abban, hogy majd csak a horgára kerül valami a nap során, ami jó lesz a serpenyőbe. Visszaballagott hát a vis... faházába, megreggelizett, s mire mindezt megtette, lassan dél felé közeledett az idő. Elővette a horgászfelszerelését, és lesétált a megszokott helyére. Régen a partról fogdosta a halakat, ám az túl meredek, szakadt volt, így kényelmes ember lévén készíttetett inkább egy stéget, szép nagyot, amelyen kellemesen elheverészhet az emberfia naphosszat. Ezt a stéget egy fából készített palló kötötte össze a parttal, s ez domborúan ívelt át a mélységen, és az örvénylő folyón. Két hosszú gerendából állt, amely hoszában, tehát a folyásra keresztbe állt, s ezekre merőlegesen fektették le a sok új deszkát. Ez a látvány fogadta hát, amikor megérkezett. Először nézegette egy kicsit a szőke folyót, hogy milyen módszerrel lehetne a legeredményesebb ma, aztán az imént említett miniatűr hídra tette a lábát. Alig lépett egyet - kettőt azonban, amikor az egyik deszka megroppant. Nem csoda, hiszen két éve viselte már el a tűző napsütést, a nagy hidegeket, a viharokat és az enyészet minden hozóját, s mivel emberünk nem éppen a környék legszorgalmasabb személyiségeként volt ismert, ráfért volna már egy kis javítás. Egyszóval megroppant, s ezt a férfi is észrevette. " Lassan valami újítást kellene végeznem ezen az építményen" gondolta magában ilyen egyszerű szóhasználattal, ami egyszerű ember lévén nem volt meglepő dolog. De aztán észrevette, hogy egy szép hal ugrott a horgászhelyén, így aztán azonnal elfelejtette az iménti esetet. A nap szépen telt, mint ahogyan a haltartó szák is, aztán egyszer csak emberünk - alkonyat lévén - ímmel-ámmal feltápászkodott, és hazaindult. Amint átment a pallón, annak az egyik deszkája - ugyanaz, mint az előző - újfent megreccsent, figyelmeztetően, hogy küldjék már nyugdíjba valahova őt is, nem bírja már a dereka azt a sok terhelést nap, mint nap. A férfi meghallotta. " Van otthon szeg, de deszkám az nincs. Holnap veszek egyet, s megjavítom" jegyezte meg magában, s többször el is ismételte, nehogy elfelejtődjön valahogy. Mert az ilyen dolgok hajlamosak az elfelejtődésre, de nem, ő ezt nem hagyja, holnap igenis vesz néhányat.
Másnap, amikor reggeliért ment a boltba, megvett mindent, amit szokott: zsemlét, sajtot, s valami felvágottat. Amint végzett, hazaindult. Félúton azonban eszébe jutott a deszka, ami majd kiment a fejéből. Elmosolyodott, visszafordult, és elment az öreg Takátshoz, aki nevéhez nem méltóan ácsmester volt. Tőle aztán megvette volna a szükséges fadarabot, ám nem tudta, mekkora is kéne pontosan. Túl kicsit nem akart venni, de túl nagyot sem, merthogy az pár forinttal drágább, mint a kisebbik testvére. Így aztán hazafutott, megmérte a kicserélendő deszkát, és újra elment Takátshoz, az ácshoz. Ott aztán méretet vettek, majd miután emberünk pénze Takáts zsebébe vándorolt, már vihette is haza azokat a híres fadarabokat. Otthon aztán megreggelizett a szokott időben, majd pedig - szép idő lévén - horgászni indult a csupán néhány méterre lévő helyére. Amikor a pallóhoz ért, eszébe jutott, hogy a deszkákat otthon felejtette. Gondolkodott egy kicsit, hogy visszaforduljon - e, de végül úgy döntött, hogy nem éri meg a fáradtságot, majd holnap fog hozzá a nemes művelethez. Jót horgászott aznap is, igaz, hogy nem zsákmányolt túl sok vízlakót, de ilyen idősen az ember már csak a természet látványával is elvan, a fogás már csak ráadás. Visszafelé, mikor útja ismét átvezetett a kis hídon, már félt attól, hogy esetleg a szegény öreg deszka összeroppan a súlya alatt, így hát fogta magát és átlépte. "Majd holnap" mormolta.
Másnap már magával vitte a deszkát, de a szeges dobozt nem. Már - már visszafordult érte, de aztán mégsem tette. Óvatosan átlépkedte inkább a rozoga jószágot. Harmadnap már a deszkát, s a szegeket is magával vitte, ámde valamilyen szerencsétlen oknál fogva az utóbbiak kiborultak dobozukból, s a vízba hulltak. A férfi csak álldogált ott egy darabig, nem tudta mitévő legyen, mert lassacskán valamilyen barátságfélét kezdett érezni a rozoga fadarab iránt. Úgy érezte, a sors nem akarja, hogy a régit újra cseréljék, és ő lustasága miatt könnyen belenyugodott ebbe a felsőbb döntésbe. Ha az ég így akarja, mit tehetne ő, az egyszerű földi halandó ez ellen? Be kellett látnia, hogy semmit. Visszafordult hát, hozott egy sárga festéket, és bekente vele az öreg, rozoga deszkát, mintegy figyelmeztetésképpen, hogy még véletlenül se felejtse el, hogy nem szabad rálépni. Igen ám, de emiatt úgy érezte, elárulta a barátságukat: és ez érthető, hiszen a sárga deszka már nem ugyan az, aki éveken keresztül hűen szolgálta őt. Megrázta a fejét. Egyszerű ember volt, s most kissé belezavarodott a hirtelen támadt érzések sokaságába. Leült a partra, és töprengeni kezdett. Aztán, amikor ez nem tetszett neki, úgy gondolta, hogy mint hű barátban, megbízhat az öreg deszkában, biztos elbírja még. Rá ült hát inkább. Elővett egy cigarettát, és elszívta. Aztán még egyet, majd még egyet. Nem szokott ő ilyet csinálni, nem nagy dohányos, de a különösen nehéz gondokat ekképpen szokta enyhíteni. Már épp a negyedik csikket vette elő, amikor meghozta nehéz döntését: mégiscsak újra váltja a régit.
Hozott hát új szegeket, a régi lécet felszedte, s a helyébe a vadonatújat rakta le, amit Takátstól, az ácstól vett. Amikor kész lett, nézegette jobbról, balról: nagyjából elégedett volt az eredménnyel. S bár nyilván egy ilyen tapasztalatlan fadarab meg sem közelítheti a régit, azért elfogadható kinézete lett a palló ezen új részének. Miután lassacskán megbékélt az új kinézettel, már csak egy dolog maradt hátra: eldönteni, mit csináljon a régi, sárgára színezett deszkával. Merthogy az, a sok megpróbáltatás, s hányattatás közben egészen a szívéhez nőtt. Ez a probléma ismét háromcigarettás művelet volt: amikor megvolt a harmadikkal, megfogta az öreg fadarabot, és nemes egyszerűséggel a vízbe hajította. Elfordult, úgy tett, mintha nem hallaná a deszka halálsikolyait, de aztán mégiscsak visszafordult, leereszkedett a meredek parton, hogy egy hosszú faággal kihalássza az öreg, sárga lécet.
Tudnunk kell, hogy bár a történetemben valamikor napsütést emlegettem, még csak április volt, és a víz hőmérséklete nem haladta meg a hét-nyolc fokot. Emberünk pedig, amikor a deszka után nyújtózkodott, megcsúszott a meredek, agyagos parton, és a vízbe esett. A hideg vízben a szíve görcsöt kapott, és megfulladt. 
Másnap, sok-sok kilométerrel a folyásnak lefelé, egy túrázó csoport fát keresett tábortűzhöz. Keresgélés közben találtak a parton egy öreg, sárgára festett lécdarabot, s bár az kicsit nedves volt, rádobták a tűzre. S az öreg, sárga, sok kalandot megért rozoga deszka néhány perc alatt porrá, s hamuvá lett.