A Búcsú

Rózsatenger. A szirmok eszeveszett tánca a léggel. A szél dühe a zene. Rozsdás vaskapu zárja el a kilátást a kíváncsi tekintetek elől, amikből itt soha sincs egy se. Idáig nem sokan jutottak el. Akik mégis, azokat már nem érdekelte semmi. Egy alak közeleg. Imbolygó járása nem sok jót sejtet. Megáll a rácsok előtt. Két kőszörny szeme mozdul, tekintetük a szív mélyéig hatol. S az alak csak áll. Sűrű barna hajába belemarkol a szél, cibálja, tépi. Arcára, testére rózsaszirmok tapadnak, s ő nyugodtan tűri a viharos erejű szél tombolását. S egyszerre csend. A két szörnyeteg összenéz, a szél hallgat. A rózsaszirmok tánca megszakad. Az utazó beléphet. Szíve emlékekért ordít, könnyei keserűek. Az Emlékek Kertje. A nő emlékszik, körülötte halotti csend. Végigballag a kihalt sétányon. Kacagó gyerekek képét látja s andalgó párokét. Hintókét, lovasokét, szolgákét. Megáll egy omladozó vízköpő mellett. Egykor gyönyörű lehetett. A nő emlékszik. A kőszörnyre, mely vidáman lubickolta frissítő vízben a karmos mancsával osztotta az éltető nedűt a szomjazóknak.

A nő megborzong. Egy kép... vér bugyog a szörnypofából, a karmok emberi húst szaggatnak. Hátrál. Az emlékfoszlány eltűnik, a szorongás marad. Hogy miért jött ide újra, maga se tudja. Késztetés, felsőbb akarat. Menekülés az emlékek elől, az emlékekbe. Haza, ami kitagadta. Mert Ő más volt. Más ma is. Arcát könny áztatja, szemei égnek. Tovább botladozik. Fák. Árnyékot adó jóságos lények. Árad belőlük a kortalanság. A nő odalép az egyikhez, tenyerét a kérges törzsre fekteti, s emlékszik. Ahogy az árnyékok tekergőzni kezdenek s életre kelnek. Démonok. Köd. Sűrű, tejfehér, áthatolhatatlan. Rohanó léptek zaja. Egy kiáltás. Vérmocskos ujjak fonódnak a nyakra. A nő felriad. Tejfehér köd gomolyog. A napsugár már nem bújócskázik pajkosan az avaron. A fákról eltűnt a lomb, ágaik kusza össze-visszaságba csavarodnak. Rothadó avar szaga terjeng. A köd kúszik felfelé, bele-belekóstol a nőbe, combját nyaldossa. Emberi tetemek himbálóznak, groteszk díszei a fáknak. Arcukra aszott a bőr, szemgödrük már a túlvilágra tekint kéjes borzongással. Valami mozog a ködben. Démonok. Mindig visszajönnek. Ó, drága fák! Évszázados nyugalmatok miért lett háborgatva? S csend. Csak a nő lépteinek zaja hallatszik s zihálása. El innen, el messzire! Megbotlik. Érzi az anyaföld nyomását Várja a torkára fonódó ujjak kegyetlen szorítását. De az késik.

Langyos szellő simogatja a tájat, megérkezett a tavasz. Vidám nevetést sodor a szél. A nő feláll. Feláll és bámulja a csodát. Egy kastély. Gyönyörű. S a nő lépdel. Belép a kapun. Kámzsás öregember siet elébe, a nő szíve ujjong. Hiszen Ő tudja a válaszokat. Csontos ujjak fonódnak a nő csuklójára, satuként tartva őt. S a nő rámosolyog. A Válasz. Most talán megkapja. S a Halál visszamosolyog. Feltámad a szél, besüvít a kapun. A falak omladoznak, megkopott a rőtvörös futószőnyeg. A tető beszakadt. Tűzvész. Aranynarancs lángok tánca a szélben. A zaj, ahogy a lángok falják a fát. Sikolyok, halálhörgés. Enyészet. Füst és hamu. Korom. A két alak csak áll, miközben falak omlanak egymásra. Kastély volt, rom lett. A Halál rámosolyog a nőre. S a jéghideg szorítás enyhül. A halál köddé foszlik, szemében a végtelen idő bölcsessége. Letűnt koroké. Csend. Végtelen, áthatolhatatlan. A nő szemébe keserű könnyek gyűlnek, csorognak le arcán. Ez lenne a Válasz? Még a Halál is megtagadta? Bár... hisz Ő az Átkozott. Mit is várt? Már Ő sem tudja.

Elindul, hogy merre, nem figyeli. Csalóka napsugár játszik a távolban. S a nő halad. Feje lehajtva, léptei bántóan hangosak a halotti csendben. Csak az emlékek visszhangzanak, üresen kongva. Egy tükör. A nő nem is venné észre, ha nem ütközött volna bele. Felemeli fejét, belenéz. Könyörgő szempár tekint vissza rá. S egy arc. Ráncos. Rápillant a kezeire. S a szél diadalmasan lobogtatja őszfehér tincseit. A tükörkép visszanéz és mosolyog. Már nem keres válaszokat. Ez a Vég. A szél erősödik. A rózsaszirmok örök táncukat lejtik. Keringve, kavarogva. Rátapadnak a nőre, hajába kapaszkodnak. A ráncos arc mosolyog. S a szél felkapja a nőt. Hisz pillekönnyű. S a ráncos arc mosolyog.
Örök álmot Kedvesem, boldogot. Csókollak. Ha van igazság, a túlvilágon boldog leszel. Csend, mélységes sötét. Puha, meleg. Boldogság. Alkonyat. Az utolsó könnycsepp. Már a sokadik Utolsó. Vajon találkozunk-e még? Egyszer, utoljára...Biztosan, majd álmomban. Csókollak Kicsim, utoljára, még egyszer. És vége. Integetek, s te eltűnsz, örökre. A nap alábukik. Az utolsó könnycseppel csillan. Ezután csak a szél üvölt, szakadatlan.
S a rózsaszirmok kergetőznek a halott avaron, örök táncukat lejtve.
És az éj leple mindent elborít.