A felhőtlen égen zavartalanul sütött a nap. A szél kellemesen hűtötte az arcom. Felkötött hajamból már egy-két rakoncátlan hajszál kihullott és csiklandozta orcám. Mellettem Leila haladt egyenletes ütemben. Tudtam, hogy ha megtudja mit akarok, meg akar majd állítani. De nem érdekelt. Fájt amit Kimberly tett. Fájt. Szó szerint. Szétszakított belül. Mindenem elvette még azt a keveset ami megmaradt. Elvette azt, aki a világon legtöbbet jelentett nekem. Akit nem lehet pótolni. Akiből a világon csak egy van. Vissza akartam adni neki. Hogy ő is érezze azt, amit én. Tudtam, hogy Leila az, akire számíthatok...bármiben. A cipőm sarka halkan kopogott a macskaköves úton. A város ezen része az úgynevezett "Elit"-eké volt. Ők laktak ezekben a csodás három emeletes, túl díszített, hat garázsos, négy medencével rendelkező, márvány oszlopos villákban.
Mindig is gyűlöltem ezt a pompát. Most különösen. Megálltam az egyik ilyen "minikastély" előtt, mire Leila is megtorpant. A napfényt visszaverte a hatalmas fehér ház úgy, hogy már vakított. Négy emeletével kitakarta a mögötte húzódó kis dombot. Az ablakokban színes virágok törték meg az egyhangúságot. A házhoz fehér kerítés tartozott, amit néhány fekete, vas figurával díszítettek. Az udvarban egy nagy medence foglalta el a legtöbb helyet. Látszott, hogy naponta kétszer takarítatják. A kaputól a bejárati ajtóig szép, kövekkel szegélyezett út vezetett. A medence mellett egy hintaágy állt. Ülőpárnáján, még négy méter távolságból is láttam az igényes hímzést. Hányni tudtam volna...Leila türkiz szemét rám emelve próbálta leolvasni az arcomról, hogy mit keresünk itt. Éreztem, ahogyan a bosszú forró tüze bennem ég. Lángolt a testem. Sunyi mosoly húzódott az arcomra. Leila szeme elkerekedett.
- Nem, Bianca te sem gondolod ezt komolyan! - Hangja nem volt hangosabb a suttogásnál.
- De igen. Tudod, hogy megérdemli! Ez is ugyanolyan, mint a többi!
- Nem ez nem ugyanolyan! Azokat megbízásból kapjuk. Nem vezérel semmi. De most...
- Igen a harag! - Vágtam a szavába. - Figyelj, nincs időm veszekedni! Jössz, és segítesz, vagy maradsz és elmész. Most döntsd el.
Tudta, hogy számítok rá. És végül is már annyi bérgyilkos-munkát elvégeztünk, ez sem esett se neki, se nekem nehezére. Lemondóan sóhajtott és bólintott egyet. Mosolyogtam. Mindig elértem azt, amit akarok, de csak azért, mert mindenki szeretett. Nem tudom miért. Akit csak megismertem, megszeretett. Még ha én őt nem is. Leila viszont a legjobb barátnőm volt, akire számíthattam. És ez így volt fordítva is.
Mind ketten latex ruhában voltunk, ami segítette a mozgást. A kis válltáskában az eszközeink voltak. Jól elterveztem ezt a betörést, és már egy hónapja megfigyeltem a családot. Pontosan tudtam még azt is, hogy az öntöző mikor kapcsol be. Megnéztem az órámat, aztán a feljegyzéseimet. 14:22. Kimberly O’Denall 14.30-kor jóga edzésre megy. 14:30-kor megérkezik a bébiszitter. Ő 15:10-kor elmegy. Kim 15:10-kor jön haza. A férje egy hetes konferencián van.
Szóval kerek negyven percünk volt a tökéletes betörésre, gyilkolásra, és a nyomok feltakarítására. Elbújtunk egy teherautó mögött, és vártunk. Amíg vártuk, hogy Kimberly elmenjen, nem szóltunk egy szót sem. Munka közben egyébként sem szoktunk beszélni, csak a legszükségesebbeket, de most éreztem, hogy Leila megvet. Megvet, amiért bosszút állok. Éreztem a megbántottságát is, amiért belekevertem. Viszont éreztem azt is, hogy szerinte ez egy kitüntetés. Benne bízok annyira, hogy akár az életemet is a kezébe adnám. Mozdulatlanul guggoltunk és figyeltünk. Végül jött a dada. Bement és még öt percig füleltünk. Ezzel csak az időnk fogyott.
Aztán hallottuk az üveg tolóajtó súrlódását, majd a garázsajtóét, a kocsi zúgását és az autó elgördült, szinte hangtalanul. Itt volt az idő. Gyorsan a kapu előtt termettünk és bementünk. A szél susogott és a szederbokrok levelei nyugtatóan zizegtek. A vér a fülemben lüktetett. Nem féltem. Csupán izgultam. Eljött végre az amit annyira vártam. Körbementünk a hátsó ajtóhoz. Oda nem raktak fel riasztót. Szerencsénkre. Kinyitottuk az ajtót és már bent is voltunk. A bőrkesztyűnkkel nem hagytunk magunk után semmi nyomot. Az első emeleten egy tágas nappali, egy étkező és egy konyha volt. A másodikon volt a dolgozószoba, könyvtár, két fürdőszoba, és a vendégszoba. A harmadikon és negyediken a hálók és még több fürdőszoba. Gyors munkát akartam. Lehetőleg érzelemmenteset. De tudtam, hogy ez lehetetlen. Ez túl nagy kérés magamtól. Először a dadust kellett elintéznünk. Ő a konyhában volt és tejet forralt. Ahhoz, hogy eljussunk oda, keresztül kellett menni a nappalin. Ami azért meg kell hagyni, nem két lépéses szoba volt. Fehér, bolyhos szőnyegek, bőr garnitúrák, házimozi, és minden ami kell.
Mintha egy lakásberendezős újságba cseppentünk volna. Ebben a házban minden fehér?! A vér legszörnyűbb ellensége. Leilára néztem, amikor már az "L" alakú konyha bejáratánál voltam. Bólintott, és vett egy nagy levegőt. Halál gyorsnak kell most lenni. Nem kellett beszélnünk ahhoz, hogy tudja mit akarok. Bepillantottam. A 30 év körüli nő háttal állt nekem. Vékony és alacsony volt. Fekete haja a derekáig ért, amit most lófarokba kötött. Kár volt érte. Igazán csinos és fiatalos nőnek nézett ki.
Hirtelen mögé léptem, és amint elkaptam a torkát, szájára tapasztottam a kezem, és elé ugrottam, Leila pedig satuba fogta a két karját. Éjfekete szeme az enyémbe fúródott. Zihált. Nyomást gyakoroltam a torkán lévő kis pontra, amitől egyből elkezdett fulladozni. Kapálózni akart, de azt nem tudott. Rugdosott, de nem érdekelt. Térden rúgtam, amiből végül halál sikoly lett. Lényegében tényleg sikoly lett volna, ha nem lett volna a kezem a száján. Felakadt a szeme és elernyedt a teste. Mielőtt még a földre zuhant volna Leila elkapta. Tíz perc alatt megöltük és elintéztük a hulláját. Bedobtuk a ház mögötti konténerbe. Nem foglalkoztam azzal, megtalálják-e vagy sem. Nyomot sosem hagytunk magunk után még a holttesten sem és ez most is így volt. Ezért vagyunk sikeresek. Alig lassabban, mint futva siettem fel a lépcsőn. Már a lépcső végén hallottam a gyereksírást. A vékonyka hang betöltötte az utolsó emeletet. Leila kitartóan haladt mögöttem egészen a gyerekszoba ajtajáig. Ott megállt.
- Te nem jössz be? - kérdeztem.
- Ez a te ügyed... Idáig segítettem, de ezt neked kell megcsinálni. - Semleges hangon mondta ezt. Tudtam, hogy felkavarja a gyereksírás. Nem szeretett gyerekeket ölni, és ha nem neki kellett csinálni, átvettem tőle ezt a feladatot. Meg amúgy is igaza volt. Végső soron én is ezt akartam.
Beléptem a szobába. Ez is nagy volt. Már zavaróan. A kisgyerek a kiságyban feküdt. Kb. négy hónapos lehetett. Tejföl szőke haja volt és igézően kék szeme. Már most az anyjára hasonlított. Tudtam, hogy ha anyám tudná ezt, amit csinálok érte, nem haragudna. De nem is maradna szelíd bárány. De anyám már nincs... A kisbaba, amint meglátott érezte a feszültséget. Pattogott a levegő köztünk. Nem zavartattam magam. Fölé hajoltam és úgy néztem, ő pedig nézett engem. Ahogy meghallottam azt a szuszogást... Felrobbant bennem valami. Valami furcsa melegség járt át. Néztem azt a kisbabát és nem akartam megölni. 15.04 volt. Nem is éreztem az idő múlását. Sietnem kellett, de megigéztek a szemei. Magához láncolt az a gyerek és nem állt szándékában elengedni. Meg akartam védeni. Mindentől. Leila nem jött be, de meghallottam a hangját. Idő van, suttogta. Hirtelen felkaptam a gyereket és kiszaladtam a szobából. Leila, ahogy meglátott, csak annyit kérdezett:
- Biztos vagy ebben? - És végigmérte a gyereket. Az ő arcán is láttam a megkönnyebbülést és a kedvességet. Furcsa volt.
- Egészen. Én... nem tudom... megtenni. - Nyögtem.
- A szemetek hasonlít. - Vont vállat és elmosolyodott. - Legalább lesz egy unokahúgom. Valami jó helyre költözzünk, ha lehet tenger közelbe. - Elnevette magát azon a lágy hangján, amitől én is kissé lehiggadtam.
- Oké. - A szívem még mindig vadul dobogott és szinte már hallottam a kopogást, ahogy mellkasomnak ütközött.
Értettem mire célzott. Most, hogy nálam volt ez a baba, nem maradhattunk itt. Pénzünk az pedig volt. Rengeteg. Még a munkánk is velünk költözött. Tiszta sor. Új iratok, új ház, új környék. Kimentünk az udvarból, nem törődve azzal, hogy ki lát. Nem voltak szomszédok. Csak néhány villanyszerelő állomásozott a furgonjukban, de azok is kidőltek egy kis nyugtatótól. Nem néztünk vissza. Lucy békésen aludt az ölemben. Nem tudom mi ütött belém, de ez megváltoztatta az egész életemet. Nem számított semmi. Nem volt bűntudatom. Sőt... örültem. Hiszen lényegében a bosszút álltam... Csak nem a terv szerint...
Tetszett!