A borostyán éneke

Az öböl mélyén borostyán muzsikál
közel a tenger ide, kedvesem.

Megállok a szélfútta homokon. A fellegek odafönn szürke és kék tömegben vonulnak. A mólót bámulom, és azon túl a hullámok megtöretlen mintázatát. Egy kezdetben apró pont megnő, halászhajó fut be a révbe, hozza a heringet, a tőkehalat, mindazt, melyet hajlandó kiadni magából a mély.
Különös tenger ez, éppoly fösvény, mint amennyire magányos.
Körülnézek. A part fölötti erdőben egy elárvult, félszemű trakehneni üget el, talán érzi a veszélyt.
Megállok a tenger és a part között. A fák alatt jávorszarvasok húzzák fekete batárok karavánját.
Szomorúan nézem, s csak ácsorgok a tenger és a föld, a víz és az idő között

A lagúnában felbőg egy rozsdás hajó kürtje, a mélyben holtak, koponyáikban fészkelő halrajok. Elmerülő gyermekek gyomrában még langyos az anyjuk teje, s kihunyó emlékeikben meleg az utolsó ölelés.
Köd száll le, és menetelnek, csak menetelnek nyugatnak a katonás árnyak.

Mennyi év! Kereslek az elhagyott vasútállomáson. Sok-sok éve már, kifutott innen az utolsó vonat. Láttalak a falhoz tapadva. Az aprópénzt számláltad, amit mamád a kenyérre adott. Milyen komoly szemmel néztél... mint az iskolások, akik feleletre várnak. Fiatal voltál, fiatalabb nálam vagy száz évvel. Hogy ollóztak lábacskáid a szoknya alatt!
Széna illatát érzem, a hűvös nyárét, és körbezárnak a borostyánnal futtatott falak.

A városnak indulok, figyelem a komor arcokat. Csizmák dübörögnek a kövezeten, lobognak az ablakokban a zászlók. A toronyban a harang megkondul, akár egy prostáns lelkiismerete.
Répa, kender, viasz és faggyú, adják és veszik, és ha lehull a hó, bezár minden. Befagy az erdő, a mezők, a lápok. Semmibe vezetnek a híres fasorok. A tenger páncélján ki kelhet át? Lesz, akinek sikerül. Elindul néhány hajó a világvége partjairól.
Még minden rendben. Nyüzsög a tömeg, csengetnek a villamosok, de már dübörög az előérzet.
A villamosok. Rám hull a fátyolidő, átlátok rajta, mielőtt a borszag a kastély pincéjébe hív. Szép villamosok... nem látom többé őket. A vég meghajlítja, szétrobbantja, félrehajítja majd őket, akárcsak a kastély előtt álló király szobrát.
Odalenn a törődöttség párát lehel a cserepes ajkak közül

Mire kimerészkedem, a parkban ülsz, alig látlak. Arcod fehér kör hajad keretében. Fakó mosoly, az északi hold eltüntet minden vonást. Fekete a föld és fehér. Viharban lángol keletre a tőzeg, a közeledő páncélosok súlya alatt.
A parkon túl ismét a tenger, ötszáz esztendő épületei, daruk, halászhajók. Só és munka illata terjeng, forognak a facipők és alsószoknyák a piac cserfes nyüzsgésében. Utolsó napjait éli egy különös faj. Ki mondja meg, kár-e érte? De még dolgoznak földjeikért, hogy végül elveszítsék mindet.

Mert jön, dübörög a vész, süvölt már az égen át

Mädchen, mädchen, imádkozom magamban, gyere, hagyd itt velem a végzet honát. Nem felelsz, kendőt húzol a fejedre, ujjaid nyirokban. Sírni kezdek. Ez a park méregzöld temető, meghalsz itt álmom, szép fehér kísértetem.
És akkor, akkor zúgni kezd az ég
Eljött a nap, és a történelem utolérte önmagát.

Utószor mered a napnak a torony, királyok ujja, népek reménye Utószor emelkedik a város a fenyvesek, a tavak földje fölé
A végbe hullanak a katonák a konflisok a bárkák
Végbe az ország minden el
Állj meg
állj meg és emlékezz
emlékezz
A hang jön, szétomlik, meghasad, szétfut, mint a moréna a viharban, horgad, és lesújt.
Árnyékod megfagy, mire véget ér a tűzvihar.
_________________________________________________
Egy sas repül folyótól folyóig, kilométerek százán át, a síkság fölött, halálhozó ég alatt.
Öntudatlan párában fürdik elmém. Kétségben, reményben, elveszett szerelemben.

Végül ismét ott vagyok a parton, a földnyelv a tengerben lángoló kard, amint a lemegy a nap. Térdelek, és egy fadarabbal nevedet rajzolom a piros homokba. A hajók elmentek, sok-sok éve már. Mire leszáll az éj, oldalra dőlök, úgy alszom el.
De még hallom, hogy a tenger mélyén
akár te álmomban, a párnámon
mint sóhajtozik, hogyan énekel a borostyán.