A Bábunő (3.fejezet)

Telik az idő, lassabban is tán, mint kéne. Azt mondják, hogy az idő akkor telik, olyan komótosan, amikor az ember unatkozik, amikor az agya nincs lefoglalva, de ez úgy látszik akkor is igaz, amikor az ember a kínok kínját éli meg. Bár Amilia túlélte a feltétel nélküli szeretetet, nem nagyon örült neki. Hamar rájött, hogy kényelmesebb lenne egy koporsóban megbékélni holtan, mint sem tehetetlenül, megszégyenítve sínylődni elevenen. A boldogság egymagában halványulni látszott, minden egyes eltelő másodperccel.
 
 Fényárba csupán már csak a kandalló tüze borult. Ez a tűz nem táplált már semmit, csupán csak segített Amiliának felemészteni egy-két dolgot. Minden, ami a hős harcosnőt, egy jobb korszakra és egy még szebb érzésre emlékeztette, az mind a tűzrakáson végezte. Elismerő levelek, díjak, ruhák, diplomák és azok a mesekönyvek amiből, még esténként édesanyja mesélt, amiben elhitte az ember, hogy csodák még vannak. Saját gyöngéd arcképét sem tűrhette meg közelében. Túl vidám, túlságosan szebb, mint ő. Utálta Amiliát, a szemet gyönyörködtető ruháját, de amit a legjobban szíve szerint a saját két kezével morzsolgatott volna össze az Amilia nyakéke volt. Visszatükröződött rajta a szeme, az az álmatlan, dühben forgó, élet halvány szeme. Ezért aztán, elhagyva magát, nemtörődöm módra a kis bábunőt ledobta ide közénk, a pincébe. Ahogyan éppen engedte a zuhanás, úgy találkozott velünk is. Ezek után összetörésében nem szólt, emberi mondat nem hagyta el száját, helyette inkább csak ordítás és sírás hagyta el a táncosnő ajkait. Nem akarta, hogy bárki is tudja, mit gondol, mit cselekszik ezért csak magában szavalva, elhagyta a társadalmat, a külvilágot és napjait a ház egyik sarkában töltötte javarészt ahol állítása szerint beszélni tudott a Holddal.
 
- A Holddal?
 
- Ő így hívta... amikor kezdte Amiliát már a józan esze is elhagyni akkor elhitte, hogy az őrület hangjai a Holdtól származik, és hogy velejéig romlott. Beleült a fejébe az a gondolat, hogy a Hold megölte a szüleit, és hogy most ő következik ezért minden ablakra, átlátszó felületre a házon sötétítőt húzott, hogy ne lásson be a Hold, se pedig a Napvilág. Bár igaz ő nem tudta, de egy helyre nem ért el a keze, az még pedig itt van barátaim jól látjátok. Minimális, de még is 
be-bepislákol és pislákolt is ide a napfény.
 
Nem is volt és nincs is… eltűnt a neve a Föld színéről. Nem keresték, nem kérdezték, hogy van… Szegény Amiliánk kommerszé vált.
- De hát akkor, hogyan történt... hát… ez? -értetlenkedi a sötét célozgatva a parkettára.
 
- Hát tudod… Ez volt már a végstádium. Kérdésedre a választ, már mondom is… Fel alá mankózott a ház egész területén, amikor is szemet szúrt neki, hogy a pince ajtó, tárva nyitva állt előtte. Nem nagyon érdekelte első sorban, hisz más felfedezni valók vártak rá, de aztán valamit meghallott. Mintha valaki szólítgatta volna lentről. Egyre hangosabban és hangosabban hívták, és addig-addig kényeskedték körbe a hívó szavak még be nem adta a derekát. Feloltotta a villanyt és leindult lassan a lépcsőfokokon. A villanykörte pislogni kezdett de Amilia csak beljebb és beljebb merészkedett az oroszlán barlangjába. Egyszer csak a fény teljes mértékben bemondta az unalmast és sötétséget hozott a pincébe. Amilia nem engedett, egy percre sem és még mindig csak jött és jött. Lélegzete nehezebbé vált, egyre jobban kezdte kapkodni a levegőt, még nem csak azt lehetett hallani, hogy egy hatalmasat esik, kibicsaklik a még meglévő lába majd egy roppanással véget ér a lélegzetvétele.
 
- Fény te átkozott, mit műveltél lásd saját szemeiddel!
 
- Hagyd a fiút pince, nem tehet róla… Meg hát amúgy is nem tudom, hogy ti, hogy vagytok vele, de én nem annyira bánom. Az aszúsodás után nem lehetet volna már belőle friss bor. Pont olyan volt nekem ezek a napok amiken Amilia leépülése már nyomokban látszott, mintha csak egy bolhás állatot néztem volna, ahogyan szenved, szúrja és kínozza, de nem tehet ellene semmit. Inkább helyette addig vakarja, magát még el nem vérzik… Be kellet volna már következnie bőven eme incidens előtt. Legalább nem szenvedett olyan sokat, a fuldoklással, vagy akár a szepszissel. Gyors volt és fájdalmatlan…. De azért látjátok, hogy miben botlott meg? Érzitek-e a viszonyt, amiből lett, és amivé lett a tragédia? Mind a kettő fejvesztve érte az utolsó vacsora.
 
- Ez nem vicces kilincs!... Halottról jót vagy semmit! -követelik a régiségek.
 
- Ugyan srácok, már vagy tíz éve, hogy csak a férget tartják számon a kisasszonyt, de ők is csak úgy, mint ötcsillagos éttermet. A titok már örökre itt maradnak… idelent…
 
Itt lenne vége annak, ami már évek óta halott. Ilyen egy Tiszavirágzás lassított felvétele, mert tudod, hogy hol és mikor következik be a végszó, de még is elragadó a látvány. Így tűnik el egy név a semmibe, így foszlik fel a föld és az ég. Így éri mindenkit utol, legyen az boldog, boldogtalan. Más az út, de a végén mindig csak az az ismerős egyhangú zakatolás tölti meg az utolsó perceket….
 
Átjárta a pincét a halott nő szaga, az ablak fényében pedig egy kitört fejű baba.