6858: A Sötétség támadása - Előszó & 1. fejezet

Előszó

6858-at írunk, elérkezett a történetünk második nagy megállója. A Földi Birodalom erősebb, mint valaha, Alexander Hackett admirális soha nem látott sereget állított fel a hazája védelmében. Mindenki tud a Nafaren fenyegetéséről, most – talán először egy ekkora állam esetében – nem söpörték szőnyeg alá a veszélyt. A nép és a saját félelme hatására, Jonathan Dawson császár nem áll az admirális útjába, holott a hatalmas sereg fenntartása okán, a Birodalom lassan a gazdasági összeomlás szélére sodródik – már csak a Birodalmi Kasszában felhalmozott tartalékok tartják egyben
Ezen kívül nem változott túl sok minden. A hat évvel ezelőtt vívott véres polgárháború ellenére nem javult sokat az elnyomott fajok helyzete. A Császár azzal érvelt, hogy most különösen nagy szükség van az olcsó, hatékony munkaerőre. Nem lehet tudni, hogy mi lesz a fenyegetés elhárultával, bár elég valószínű, hogy az elnyomó állam akkor sem fog engedni a szorításából.
Magát az államot a Mélyűr felfedezése hívta életre. Ez a tér egy másik dimenziója, amelynek közel azonosak a fizikai tulajdonságai a mienkkel; egyedül a mérete különbözik. Sokkal kisebb a normálűrnél, ámde teljesen lefedi azt, ebből kifolyólag, sokkal gyorsabban lehet utazni benne. A jelenlegi hajtóműveknek hála, a sebesség nem csak magas, hanem már felháborítóan, szinte már őrjítően nagy, s ezért tudott a Földi Birodalom ilyen hamar kiépülni. Mindenesetre, a legújabb fejlemények szerint, a Mélyűr egyre csak tágul, ami azt jelenti, hogy fokozatosan egyre lassabban és lassabban lehet majd haladni benne. Ez hosszútávon ássa alá a Birodalmat.
A közelgő támadás lehetőségét tekintve, ez talán mégsem lenne olyan rossz dolog – de túlságosan is lassú ahhoz, hogy megakadályozhassa a háborút. Ez a küzdelem minden idők leghatalmasabb konfliktusának ígérkezik, s már most sejteni lehet, hogy a győzelemhez hatalmas árat kell fizetnie az emberiségnek.

Maga a fenyegetés oka és egyben a léte is egy bizonyos elem, az Oktávuim körül forog. Ez az anyag olyan szilárd, hogy szinte bármit képes elviselni, ezért ideális katonai eszközök, első sorban hadihajók építésére. Nem véletlenül hagyta maga után a valaha létezett legádázabb fegyvert: az úgynevezett anyahajót. A döbbenetes tűzerővel és strapabírással rendelkező csillaghajót egy rég letűnt faj hozta létre, a Föld szülöttei a Trantor V nevezetű holdon bukkantak rá a tervekre – akkor már ez volt a Földi Birodalom fővilága, s politikai okokból a mai napig az maradt.
Időbe telt, mire rájöttek, hogy lehet megépíteni egy ilyen hatalmas bestiát, de végül – mint mindig – az emberiség sikerrel járt. Egy egész flottát építettek a hajóból, ez az Örök Háborúhoz vezetett. Az anyahajók meghozták az emberiség fölényét a többi néppel szemben, ami szinte korlátlan terjeszkedést tett lehetővé. Az akkori császár harminckilenc galaxist jelölt ki az Emberi faj területének. Nagyjából ez a Birodalom létrejötte mögött lakozó háttértörténet, ami azért fontos, mert méltán demonstrálja az anyahajók fölényét.
A Nafaren éppen ezért jelent olyan nagy fenyegetést: mint kiderült, nekik is sikerült hozzájutniuk a terveikhez, és az emberekhez hasonlóan ők is egy hatalmas flottát építettek belőlük. Ők a kaptár nevet adták nekik.
Tehát ez a konfliktus oka: a Nafaren és az Ember is az oktávimumra hajt, mert kell a hajóikhoz. Márpedig az idegeneknek kiapadóban vannak a forrásai, s az embereknél van a legközelebbi galaxis-csoport, ahol szerezhetnének belőle. Ez önmagában még nem vezetett volna a műben szereplő konfliktushoz, ha a távolság miatt sosem szereznek tudomást egymásról. Ezt a szerencsét a Polgárháború vette el tőlünk.

Hogy miről is szólt ez a háború?
6852-ben a Birodalom legtávolabbi zugaként számon tartott Teremtis galaxisban lázadás tört ki. A felkelőket az Antari Föderáció pénzelte és látta el megfelelő haderővel. Ez a megfelelő haderő csak addig volt megfelelő, amíg be nem vetették az anyahajókat. Ettől kezdve minden elég egyszerű lett volna, ha egy bizonyos Clayton admirális és az emberei nem állnak át az ellenség oldalára.
A háború hamar elmérgesedett, s kegyetlen méreteket öltött. A kavarodásban a Föderáció megpróbált egy üzenetet sugározni a Mélyűr távoli szegleteibe, hátha egy jóságos nép úgy dönt, hogy becsatlakozik a háborúba. A próbálkozást a Nafaren megjelenése szakította félbe, kiderült, hogy az egyikük mindig is itt volt, csak nem tudott hazaüzenni. Jonas Rex tanítványa, Naomi, sikeresen megállította a kísérletet, ám a felkelők túlságosan felelőtlenek voltak a továbbiakban.
Mialatt a Föderációs Flottát szétverték a Mayhannél, a Revenant hangárjában álló nafaren hajó automatikusan üzenetet küldött a népének. A Mélyűr meglehetősen szerény méretének köszönhetően a Nafaren szinte azonnal válaszolni tudott. A Revenant megsemmisült, Clayton admirális pedig az életét vesztette a soron következő eseményekben. Az erőpróba után az igazi ellenség visszavonult, aztán szerveződni kezdett.
A Polgárháború eseményei még a felkelők leverése után sem akartak véget érni. Rex visszament a Drakenre, majd a Kaszás templomban végzett a Pátriárkával, így az egész Ügynökség a kezébe került. Rövidesen megölette a Császárt, ám nem sejtette, hogy mindent Hackett admirális tervei szerint tesz. Ő Jonathan Dawsont, a jelenlegi császárt akarta a helyére rakni, ami sikerült, ezért nagylelkűen meghagyta Rexet, hadd örüljön a mindössze csak szimbolikus győzelmének. A továbbiakban Jonathan bábként szolgált, amelyen keresztül Hackett mindent megkaphatott a céljai elérése érdekében. A Birodalom tényleges irányítása az admirálison keresztül történik.
Ami Naomit, a háború igazi hősét illeti: a zsarnokok elfogták, aztán szolgává tették. Történetesen pont Hackett admirális alá került, bár a szolgaélet nem tartott valami sokáig. Néhány hét után a lány szökni próbált, ám kudarcot vallott… volna, ha Alexander nem engedi el utána. Így visszajutott Rexhez, aki a feleségével – Kirával – együtt a sajátjaként nevelte fel.
Dióhéjban ennyi történt a Polgárháborúban, a történetünk előző megállójában és így jutottunk el 6858-hoz. Az évhez, amikor ránk támadt a Sötétség…

I. felvonás
A Zsarnokok
háborúja

1. fejezet
Alkonyzóna


6858. május 19-e, vasárnap.
A Császár hologramja hamar összeállt a hídon, a kivetítés szinte tökéletes illúziót biztosított a körülötte állók számára. Hackett csak nehezen tudta leplezni a megkönnyebbülését – már azt hitte, hogy Jonathan Dawson, a Földi Birodalom 92. császára sosem tiszteli meg őt, valamint a Shogun roppant fedélzetét.
– A Birodalomért! – borult térdre mindenki ezen szavakkal az ajkain. Egyedül Hackett nem volt hajlandó megadni a tiszteletet, ő juttatta hatalomra a Császárt, ő az, aki előtt le kellene borulni.
Ezt tökéletesen alátámasztotta az, hogy Dawson nem kifogásolta a dolgot.
– Felállni! – vezényelte a többieknek, aztán az admirális felé fordult. – Fejlemények?
– Nem történt semmi említésre méltó a legutóbbi találkozásunk óta, uram – mondta a maga mély, dörmögős hangján Hackett.
– Akkor a helyzet változatlan – taglalta az egyértelműt a Császár, aztán közelebb lépett az ablakhoz. Meglehet, hogy a személye csak illúzió, s ő valójában a Trantor V biztonságában pihen, de attól még a hologram szemszögéből látja a dolgokat. Ha valamit meg akar nézni, akkor igenis oda kell mennie az adott tárgyhoz, és fel kell mérnie a szemével. Jelen esetben a flottát kívánta szemügyre venni.
Az ablakon át tisztán látta a Mélyűr vöröses árnyú bugyrait, s köztük sorakozó csillaghajók tömkelegét. Anyahajók, cirkálók, vadászgépek és egyszerű fegyverekkel ellátott bányászhajók, mind ott voltak. Jonathan még most sem volt hajlandó elhinni, hogy a Földi Birodalom csaknem teljes hadereje az orra előtt áll. Pedig így van, több mint huszonnégyezer anyahajó, közel hárommillió cirkáló sorakozik itt, a töredékük is teljesen beterítené a férfi látóterét. Szabad szemmel fel sem mérhetné a had méreteit. A szögnek és a sokaságnak hála csak néhány ezer anyahajót lehet látni – valamint a rengeteg kísérőjüket. Ő csak az elmúlt hét történéseiből tudhatja, hogy valóban hárommillió cirkáló sorsa nyugszik a vállán.
– Hogy juthattunk el ide… – sóhajtott fel keserűen Dawson.
– Nem tehettünk mást, a körülmények hozták – mondta Hackett. – Egy héttel ezelőtt feltűnt valami az érzékelőkön. Az egyik mélyűrállomás rögzítette, amelyeknek nem sokkal a Polgárháború után rendeltük el az építését. Mint kiderült, nem egy masszív, hanem számos apró jelről van szó, megtudtuk, hogy egy egész flotta tart felénk. Akkor még nem mondhattunk biztosat, de cselekednünk kellett.
– Igen-igen, maga felkeresett a jelentéssel a kezében, és én szabad kezet adtam önnek, ahogy szoktam. Maga összehívta a Flottát, minden egyes hajót, amit csak nélkülözni tudtunk. Mindent, ami csak el tudta hagyni a légkört.
– Miközben a mi flottánk gyülekezett, a másik egyre közelebb ért hozzánk. Néhány nap múlva már nem csak a fenyegetés irányát, de a mértékét is képesek voltunk megmondani. Rájöttünk, hogy ötmillió cirkáló, és legalább negyvenezer kaptár tart a Tejút felé – folytatta az előzmények felsorolását Hackett.
Mivel  gyakorlati életelemben Hackett kezében van a Birodalom, és ő csak a lehető legkisebb mértékben szereti tájékoztatni azokat, akik csak elméleti értelemben a felettesei, Jonathan meglehetősen tájékozatlan volt. Azon kívül, hogy az admirális tényleg felkereste egy formalitás kedvéért csinált jelentéssel, szinte semmit sem tudott arról, hogy mégis mivel áll szemben. Minden esetre azért igyekezett bepótolni a lemaradását – bár a kérdései meglehetősen gyanúsak voltak a katonák szemében.
– Honnan tudta, hogy azok kaptárok? – kérdezte Dawson.
– A méretük és a felépítésük egyezett a korábban tapasztaltakkal. Amint erre rájöttünk, már tudtuk, hogy baj van. A túlerő és a feltételezhető technikai fölény ellenére, cselekednünk kellett. Elrendeltem, hogy a Flotta sorakozzon fel a Tejút peremén, méghozzá a Mélyűrben. Így nem mehetnek el mellettünk.
– Érdekes, hogy maga úgy döntött, mindenképpen fel fogjuk venni a harcot. Ilyen felállás mellett nem az lenne a bölcsebb, ha visszahúzódnánk? Az elmúlt években alaposan megerősített, immár jól védhető rendszereken jóval nagyobb esélyeink lennének a betolakodókkal szemben – vetette fel a Császár.
– Az egy rendkívül kedvezőtlen taktika lenne – ingatta a fejét Hackett. – Ha a Nafaren egyenesen a Tejutat célozta meg, az azt jelenti, hogy nem félnek tőlünk. Nem tartanak minket fenyegetésnek. Tehát, ha beengedjük őket a szülőgalaxisunkba, akkor nem fognak hajkurászni minket. Bemennek, szétszóródnak, aztán szépen felperzselnek mindent, ami csak az útjukba kerül.
– Mi is szétszóródhatnánk, megsegíthetnénk az ostrom alatt tartott rendszereket. Egy flotta sem lehet előnyben, ha hátba támadják.
– Itt jön képbe a túlerő. Kedvezőbbnek kedvezőbb lenne az ön által felvázolt taktika, de tragikus áldozatokat követelne. Ha a Nafaren mindent megtámad, ami az útjába kerül, akkor nekünk minden rendszert meg kéne védenünk. De ez lehetetlen egy mind számban, és mind technikailag fölényben lévő haderővel szemben. A legtöbbet még megvédhetjük, de akkor is milliárdokat kellene halálra ítélnünk.
– A fontosabb rendszereket meg tudnánk védeni, a többi csak sallang.
– Egyszerre egyet igen, de mi történne akkor, ha többet is megtámadnak? A Föld, a Trantor V, a Minos köd, a Prometheus rendszer, csak egyet védhetnénk meg, ha egyidejűleg éri őket támadás. Holott a Birodalom alapjaiban rázkódna meg, ha csak az egyiket is elveszítjük. Ha a Nafaren átlépi a galaxis peremét, akkor drasztikusan lecsökkennek a győzelmi esélyeink. Így sem valami fényes a helyzet, de elképzelhető, hogy sikerül megállítanunk őket. Isten irgalmazzon nekünk, ha tévedek.
– A Birodalom legyőzhetetlen – hangoztatta a már sokat halott szállóigét Jonathan. – Érdekes, hogy annyi év, oly sok évszázad és évezred után ez az egy dolog, a világ legbiztosabbnak vélt dolga is megdőlni látszik. Habár egy dolgot talán elfelejtettünk fontolóra venni: mi van, ha mégsem akarnak háborút?
– Akarnak – jelentette ki magabiztosan Hackett, ebben az egyben biztos volt. – Hát ezért jött volna ide? Lebeszélni őket a harcról?
– Az életben minden lehetséges. A Földi Birodalom nem más, mint az emberiség domíniuma. Harminckilenc galaxis, több billiárd állampolgár, akikre száz meg száz szolga jut. Egy dolog nagyon is közös bennünk és a Nafarenben: felsőbbrendűnek tartjuk magunkat a környező fajoknál; a selejteket kiirtjuk, a hasznosakat pedig megtartjuk szolgának, ők adják a Birodalom erejét. Nem hinném, hogy két ilyen szilárd, és magasztos állam között feltétlenül háborúnak kell lennie. Sok a közös bennünk, ennek már csak a kölcsönös tiszteletadásra is elegendőnek kellene lennie, de akár több is származhat belőle. – Szokatlan mértékű eltökéltség és becsvágy érződött a hangján.
– Mint a II. világháborúban? – kérdezte enyhén cinikusan Hackett.
– Vannak kivételek, de remélhetőleg már csak a haderőnk is elijeszti őket. Nekik oktávium kell, viszont a mi készleteink jelentős részét már kibányásztuk, hogy felépíthessük ezt a flottát. A maradékért már nem éri meg átgázolni rajtunk.
– Nem fogja érdekelni őket – rázta a fejét töretlenül a férfi. – Én mondom, ebből háború lesz… nem hiába készültünk rá hat éven keresztül.
– Ha kell, harcolunk. Túlerő ide vagy oda, a Birodalmat nem lesz egyszerű térdre kényszeríteni – határozta el magát Johnson. 
– Óh, visszatérne az előbb elhangzottakra, uram?
– Azt már megvitattuk, de fontosabb dolgok is akadnak a hadállás és a taktika mellett. Azzal, hogy megtripláztuk a haderőnket, lesz valamennyi esélyünk, ha nem is sok, de azért lesz. Az már magától értetődő, hogy katasztrofális veszteségek lesznek, de ez nem is számít túlzottan. A Birodalom nyolcezer anyahajót tud fenntartani, nem háromszor annyit. Ha továbbra is ebben az ütemben apad a Birodalmi Kassza, akkor az állam kevesebb, mint tizenhat éven belül összeomlik.
– Higgye el, ha harc lesz, a Kassza lesz a legkisebb problémánk. Már korábban is mondtam, hogy a győzelmi esélyeink így is kétségbeejtően alacsonyak.
– Mindenre létezik egy megoldás. A hajógyártás mellett más dolgokba is pénzt fektettünk. Mint például az új hajóosztály és a fegyverek – vetette fel a Császár. – Szóval, megtudhatnám, hogy mi a helyzet ezekkel?
– Sergei – intett az elsőtisztnek Hackett.

Sergei a szokásos módon bólintott egyet, aztán lenyomott néhány holografikus gombot a terminálján. Hamarosan egy újabb hologram bontakozott ki a híd közepén.
– Íme az M-703-as Shogun, a zászlóshajó mintájára kifejlesztett hajótípus – kezdte  harmincas évei közepén járó férfi. – Negyvenhét kilométer hosszú, huszonhat széles és tizenhét magas. A főfegyverzete három T6-os, huszonkét T5-ös és több mint száz T4-es lövegből áll, négy ARC lézer mellett.
– A Flottában jelenleg százhúsz van, ebből száztizenötöt vezényeltem ide – tette hozzá Hackett.
– ARC lézer? – ragadta ki az ismeretlen részletet Dawson.
Sergei lenyomott néhány gombot a terminálon, és egy robosztus lézerlöveg tervei cserélték le a Shogun osztály szerkezeti vázlatát.
– Az ARC lézert a Nafarentől vettük át, pontosan ugyanaz a tűzerő, hatékonyság és energiaigény, de csökkentett méret. A Flotta negyedét sikerült felszerelnünk velük, a módosított hajók kettőt-kettőt kaptak, függetlenül attól, hogy a Guardian, vagy a Mammuth osztályt képviselik. Sajnos a Seederekre nem tudtuk felszerelni őket.
– Egy ilyen fegyver azonnal kettészel egy Nafaren kaptárt.
– Már ha a Marauder, és nem a Berserker változatba tartozik – jegyezte meg Sergei. – Az előbbi viszonylag kicsi, mindössze huszonkét kilométer hosszú, és sebezhető bizonyos pontokon. Ellenben a Berserker már egy igazi nehézfiú, a hossza a huszonnyolc kilométert is eléri, nehézfegyverzettel és módosított pajzsgenerátorokkal szerelték fel. Ez már kibírna egy olyan lövést, amelyet az ARC lézerek adnak le, sőt kettőt is.
– De ha nekik is van, akkor ez miben segít? – érdeklődött a Császár.
– Egyenlőbbé teszi az esélyeket – vágta rá Hackett. – Látja már, milyen ramatyul állunk?
– Leesett. Habár, arra kíváncsi lennék, hogy mi van azzal a lánnyal…
– Naomira gondol? – vetette fel a nyilvánvalót az admirális.
– Igen, a rabszolgájára céloztam. A jelentések alapján ő az egyetlen élő, aki valaha is szembenézhetett az ellenséggel, sőt meg is ölt egyet. Naomi végzett egy élő, lélegző nafarennel. Hihetetlen, hogy mire lehet képes egy korcs…
– Én inkább az asszisztensemnek nevezném. Jelenleg a Drakenen van, a családjánál.
– A családjánál? – nézett egy nagyot Császár. – Úgy tudtam, a szülei meghaltak a Polgárháborúban.
– Egy bizonyos Jonas Rex magához vette, és a feleségével együtt mind a mai napig a sajátjukként nevelik – magyarázta a dolgot Hackett.
– Nevelték – vágta rá Dawson. – Naomi egy nekei, az ő életük rövidebb, mint az embereké. Ha jól számolom, most már húszéves, az legalább huszonkét-huszonhárom életévnek felel meg emberi mércével. Ő már felnőtt.
– Ha úgy vesszük, akkor igen, felnőtt – helyeselt a férfi. – Nem értem, ez hogy kapcsolódik a helyzethez, uram.
– Nem érdekes. Inkább arra lennék kíváncsi, hogy miért nincs itt? Eredetileg önnél volt és tanácsadói szerepet töltött be.
– Aztán megszökött.
– Meg – köpte rá szkeptikusan Dawson. – A lány fogta magát és kisétált a Földi Birodalom legerősebb hajójáról, erről a hajóról. Tudja, innen még állig felfegyverzett kommandós alakulat sem tudna kimenni, az ön biztonsága végett a kor legfejlettebb védelmi intézkedései vannak érvényben. Nem vagyok madár, Hackett, mindketten tudjuk, hogy az a lány külső segítséget kapott.
– Nos, ez felettébb… – próbált magyarázkodni az admirális.
A Császár hamar félbeszakította a dolgot.
– Maga egy rendkívül morális, erkölcsös ember, ez az egyetlen gyengesége. Nem is értem, hogy kerülhetett a Flotta egy olyan fajtársunkhoz, aki képes megszánni egy idegent… de én javarészt csak önnek köszönhetem a trónra lépésemet, ezért a gyanakvás itt véget is ér.
– Akkor hová akar kilyukadni, uram? – kezdte elveszteni a türelmét Hackett.
– Szerintem maga elengedte Naomit, és gondoskodott róla, hogy visszajusson Drakenre. Az egyetlen helyre, ahol otthona lehet, és az egyetlen zugra a Birodalmon belül, ahová még az én kezem sem érhet el. Az a világ az Ügynökség fészke, a Kaszások, a Birodalom leghatékonyabb katonai szervezetének a központja. Ők egy elég elzárkózott népség. Csak azért hagytuk meg ezt a fajta függetlenséget, mert lehengerlően hatékony munkát végeznek. Tehát, ha a kis Naomi odament, akkor addig marad, ameddig csak akar.
– Ez pontosan így van, uram – helyeselt a férfi.
– Ne hazudjon nekem, admirális – emelte fel a hangját a Császár. – Honnan tudja, hogy Jonas Rex megnősült? A legfrissebb feljegyzések alapján a szerelme, Kira halála vette rá, hogy ellenünk harcoljon a Polgárháborúban. Ez nem éppen arra utal, hogy fogja magát, és elvesz egy másik nőt. De maga mégis tudta. Honnan is?
– Csicseregték a madarak.
– Igen, és az a madárka pont a Kaszások Fellegvárában van, nemde? Önnek van ott egy embere, maga be tudott férkőzni oda, ahová senki más nem tehetné meg. Magának nem csak arra van meg a hatalma, hogy figyelje Naomit, de arra is, hogy idehozassa. Ő egy szolga, magának köszönheti az életét, köteles részt venni ebben a konfliktusban. Az esélyeink mellett, ez nem csak javasolt döntés, de szükséges is.
– Ami azt illeti, már szóltam az emberemnek. A terv szerint mostanra már ide kellett volna hoznia, de… valami balul sülhetett el.
– Pompás – ingatta a fejét Jonathan. – Akkor a háború kezdete előtt elvesztettük az egyik legértékesebb kulcsfiguránkat.
– Nem kényszeríthetjük arra, hogy harcoljon értünk.
– Ő egy nekei – kacagott fel öntelten Dawson. – A Nekeit több mint négyezer évvel ezelőtt megadásra késztettük, és azóta az a fő feladatuk, hogy ellássák a Birodalom alantasabb szükségleteit, akárcsak a többi faj. Miért is ne kényszeríthetnénk?
– Erkölcs? Becsület? Tisztelet? – vetett fel néhány dolgot Hackett.
– Igen, maga ezek szerint él, manapság már elég ritka az ilyen – dünnyögte a férfi. – De ez nem fogja megnyerni nekünk a háborút.
– Az sem fogja, ha láncra verjük és idevonszoljuk az orrunk elé. Már gyerekkorában sem viselte jól az ilyet, nem is csoda, hogy olyan hamar „elszökött”.
– Van más ötlete, admirális? – kezdett elkomorodni Dawson.
– Ebben a csatában semmi szükségünk sem lesz rá, itt a számok, a tűzerő és a jól bevált taktikák döntenek. Ami a későbbieket illeti, higgye el, ide fog jönni.
– Amit úgy akar elérni, hogy?
– Szabad akarat. A Nafaren nem csak az emberiség, hanem az egész Földi Birodalom ellensége. Nem csak a Föld, de a Demetretosz, a Nakei szülővilága is komoly veszélybe került. Naomi küzdeni fog; nem értünk, hanem a saját népéért. És arra már rég rájöttem, hogy az értelmes létformák szabad akaratukból harcolnak a legjobban, ez rá különösen jellemző.
– Meglátjuk – vakarta meg az állát Dawson.
Még hozzátett volna egy-két mondatot a párbeszédhez, de nem tette, ehelyett a szíve kihagyott egy ütemet, s a vér szinte megfagyott az ereiben. Egy kicsiny, fekete pontot pillantott meg a Mélyűr vöröslő viszonyai közt, aztán még egyet s még egyet. A homokszemnyi pontok olyan ütemben szaporodtak, hogy néhány másodperc múlva már egy nagy, fekete homokviharnak tűnt az egész. Jonathan még soha az életben nem látott ehhez foghatót; a gond csak az, hogy még a nagy Alexander Hackett admirális sem. Mint mindenki, ő is csak döbbenten állt, s figyelte a vihart, tátott szájjal nézte, ahogy ötmillió nafaren cirkáló záporozik felé.
Az ellenséges flotta látótávolságba ért.
– Nem állíthatjuk meg őket… – sisteregte halkan, de mégis érthetően.
– Várja csak ki a végét – mondta egy csöpp magabiztossággal Hackett. – Nekünk hárommillió hajónk van, az is egy elég impozáns látvány.
– Uram, hívnak minket – szólalt meg riadtan az elsőtiszt.
– Kapcsolja…

Kisvártatva egy újabb hologram költözött a Shogun roppant hídjára. Meglepő módon, az ellenség nem a megszokott formában, hanem egy köpenyes férfi képében mutatkozott meg előttük. Jonathan két bakancson túl semmi mást sem látott a fekete, díszes, szinte már hátborzongató köpenyen kívül. A „fickó” arcát csuklya fedte, amely árnyékba takarta az arcát; a karjai pedig nem látszottak ki az ujjakból. Az uralkodó eleinte azt sem tudta, hogy mit mondjon.
– Ez csak álca, valójában teljesen máshogy néznek ki – súgta a fülébe Hackett.
– Üdvözlöm, uram – hajtott fejet a férfi. – Jonathan Dawson vagyok, a hatalmas Földi Birodalom jelenlegi császára.
– Már nem sokáig – felelt egy félelmetesen mély, dörmögő hang. A semmiből jött, onnan kellett jönnie, hiszen mindenki máshonnan hallotta az érkezését. Példának okául Jonathan akaratlanul is felnézett a mennyezetre, Seregei az egyik falat kezdte kémlelni, Hackett pedig vetett egy gyors pillantást a padlóra.
– Önök megsértették a dicső államunk űrterét – tért a lényegre Dawson.
– Ez a galaxis hozzánk tartozik – jelentette ki a mély, sötét hang.
– Nem hinném, itt már évezredek óta mi élünk, az Emberek.
– Hm… emberek. Apró, védtelen, gyalázatos teremtmények – dörmögte a hang, s közben azért a köpeny is mozgolódott, hátha természetesebbnek tűnik a dolog. – Mi vagyunk a Nafaren, az eonok eonjain át uraltuk ezt a galaxist, akárcsak az összes többit, egészen addig, amíg a Szem el mer érni. Amikor távoztunk, ti nem voltatok többek, mint egy rakás primitív barlanglakó. Nem lesztek többek, ha végeztünk, sőt soha nem lesztek semmik sem.
– Nos, ez egy elég érdekes feltevés. A történészeink minden bizonnyal vitatnák az ön állítását, de ha akarja, felülvizsgálhatjuk az esetet – próbált zöldágra vergődni Dawson. – Ha igaznak bizonyul, akkor talán kaphatnak egy kis kárpótlást az otthonuk elvesztéséért cserébe.
– Nem ez az otthonunk! – rivallt rá dühösen.
– De az előbb mondta, hogy önök itt éltek.
– Mi sok helyen éltünk, sok nagy népet és birodalmat hódítottunk már meg.
– Akkor nem értem a problémát. Menjenek, és éljenek máshol.
– Elfogadhatatlan! – harsogta az idegen. – Ez a galaxis a mienk volt, és a minek is lesz, akárcsak az összes többi. A Földi Birodalom nem létezhet többé.
– Khm… – köszörülte meg a torkát Hackett. – Hárommillió állig felfegyverzett és harcra kész cirkáló áll az önök flottája és a Tejút között.
– Harcoltunk már több ellen is, győztünk már több felett is.
– A Fémért – tette hozzá Dawson. – Az önök mindenható anyagáért, amiből olyan kevés van, hogy a saját szülővilágukat is porig égetnék érte. De ez a csodafém, az Oktávium, már nálunk is kezd hiánycikk lenni. A semmiért jöttek.
– Hazudsz, ember! – förmedt rá a nafaren.
– Mint gondol, honnan jött ez a had? – próbálta megingatni a Császár.
– A Fém lényegtelen, az Emberiségnek pusztulnia kell – hangzott a már várható kijelentés. – A Háború elkerülhetetlen.
– Akkor miért hívott? Már hatszor szétlőhettük volna egymást, ha ennyire óhajtja.
Időt akarnak nyerni – visszhangzott az admirális gondolatai közt.
Gyorsan pörgött az agya, mint mindig, még idejében felismerte a cselt, mint mindig. Kész volt a parancs kiadására, mint mindig.
– Tűz! – dörmögte Hackett admirális mély hangja.
Császár ide, vagy oda, Sergei úgy engedelmeskedett, mint annak a rendje. Két másodpercbe telt bele, hogy a parancsot maga a kénköves pokol tüze kövesse. Egyként kezdtek harsogni a Shogun lövegei, megannyi kékes sugárnyaláb és négy vastag, döbbenetes erejű lézersugár hasított a Mélyűr féktelen szövetébe.
Amikor ilyen sok hajó van a harctéren, akkor képtelenség, hogy egy lövedék ne találjon el semmit, a Shogun még akkor is felrobbantott volna valamit, ha nem találja el a célpontot. Természetesen most az adás forrása felé irányozták a lövedékeket, de itt véget is ért a csoda. A jelek egy nagy, fekete valamiről érkeztek, amit az ellenség olyan őszinte szellemben védett, hogy nem kockáztatták meg, hogy bárki is kárt tehessen benne. Az egyik Marauder osztályú nafaren kaptár azon nyomban a célpont és a Shogun közé állt, még azelőtt, hogy becsapódhattak volna a tachyonlövedékek – a lézersugarak fénysebességgel mentek, ezért a kaptár erőfeszítései ellenére is el tudták érni a célpontot. Nem tettek benne túl sok kárt.
A marauderről már nem lehet ugyanezt elmondani. Elsőként a T6-os löveg nyalábjai csapódtak be, egy csapásra áttörve a hős hajó pajzsát, s alaposan megtépázva a burkolatát. A többi, seregnyi nyalábnak már csak a meló sallang része jutott, tehát az, hogy a letaszítsák a mélybe a haldokló óriást. Kettő sem csapódott be belőlük, máris hatalmas tüzek csaptak ki a kaptár törzséből – még olyan részeken is, amelyeket nem ért külső sérülés. A főreaktor robbanása tette bennük a kárt, ami hamarosan az egész hajót szétvetette. A darabjai ékes lángok, s irdatlan forróság kíséretében záporoztak szét a mélyűrben, szépen darabokra szaggatva a környező, kisebb cirkálókat. Több ezer, ha nem több százezer katona veszthette életét.
– Maga meg mit csinált? – képedt el a Császár. Mostanra már megszakadt az adás, harc közben nem illik cseverészni.
– Az előnyünkre fordítottam az elkerülhetetlent – vágta rá nemes egyszerűséggel Hackett, aztán a tettek mezejére lépett. – Mi az, hogy csak a Shogun lőtt?
– A többi hajó a Császár megerősítését kéri – mondta készségesen Sergei.
– Megkapják – bólintott egyet Dawson. – Most már úgyis mindegy…

***

Nem meglepő módon, amint a csaknem teljes Birodalmi Flotta lőni kezdett, a Nafaren sem váratott magára valami sokat. Kékes energianyalábok s vöröses lézeroszlopok csaptak a mélyűr általában békés viszonyai közé.
Hatalmas hajók, a mindenség legroppantabb szörnyetegei veselkedtek egymásnak ezekben a percekben, egy olyasféle poklot teremtve, amelyet még a normál űrben sem lehet maradéktalanul megtapasztalni. Itt, ebben a kavargó rengetegben már alig számít egy élet, sőt olyan kicsiny jelentősége van, hogy az már szinte nem is lehetséges. Hackett csak állt, s figyelte a döbbenetes pusztítást, tudta, hogy minden egyes fájdalmas villanásnál milliók vesznek oda a Halál sivár rengetegében.
Az első perctől fogva tisztában volt vele, hogy hol áll, s mit tesz éppen. Tudta, érezte, hogy ez az Emberiség nagy pillanata, amikor egyként álltak fel a Sötétség ellen. Mindez egy szép, magasztos és tisztelendő dolog, már csak az a kérdés:
Győzhetnek-e?

Minden egyes lövésnél, minden egyes elpusztuló csillaghajónál látni lehetett, hogy mi lesz a csata vége. Az admirális látta, ahogyan az egyik kaptár átvág a sorok közt, s pusztító tüzet zúdít a Shogun mellett álló anyahajóra. Ez az általános, Mammuth osztályú anyahajók közé tartozott, tehát huszonötezer méteres hosszal, kétharmad ekkora szélességgel és negyedakkora magassággal bírt. A fegyverzetét huszonnégy T4-es löveg és legalább kétszázötven torpedósiló tette ki, valamint a kisebb, vadászgépek ellen használatos fegyverek tömkelege. Ezzel szemben a tipikus, Marauder osztályú romboló alig érte el huszonkét kilométert, a méretarányok pedig a fentebb említett tekintetben oszlottak meg. A fegyverzetét legalább tizenhat T4-es löveg alkotta, amit megközelítőleg kétszáz siló követett – mivel egy idegen fajról van szó, nyilván nem így hívják a fegyvereiket, az elnevezések a Nafaren fegyverek emberi megfelelőivel lettek behelyettesítve.
A nagy technikai fölény és a több évmilliós létezés ellenére az ellenséges hajó pajzsa hamarosan levált, s így a korábban említett anyahajó már módszeresen sorozhatta a páncélzatát – abból is a gyengepontokat. Amikor már tudni lehetett, hogy annak a hajónak bizony vége, a kaptár energiát irányított a hajtóműveibe. Tüzes, sikoltó hárpiaként kezdett közeledni a célpontja felé, olyan sebességgel, hogy magával vihesse az ellenfelét. A Mammuth nem tudta megállítani.
Egy másik hajó – éppenséggel a Shogun – már rendelkezett a szükséges tűzerővel, valamint az elhelyezkedése is éppen megfelelő volt. A zászlóshajó jobb oldalsó T6-os lövege ráfordult a kaptárra, s egy lövéssel megsemmisítette a sérült hajót. Meg kell hagyni – a vakító villanást követően – rendesen szétszóródtak a darabjai, sokuk pont a Shogunt érte, de az egy robosztus, erős hajó, ezért nem okozott neki nagy gondot. A környező hajók, mint például a szokványos anyagokból készült Tythan osztályú csatahajók már nem voltak ilyen szerencsések. Ezekből a három és fél kilométer hosszú csillaghajókból több százezret vezényeltek eme roppant csatatérre; nem a legnagyobbak, nem a legerősebbek, összességében ezért feláldozhatónak is nevezhetők – hát még a milliónyi kisebb hajó. 
Hackett örült egy pillanatig, aztán jött két vöröses lézeroszlop és valósággal kettévágta azt az anyahajót, amit az előbb sikerült megmenteni. Mivel a Nafaren Flottában csak a Berserker osztályú hajók kaptak ilyen fegyvereket, ezért egy ilyen hajó lehet a felelős a pusztításért.
S íme, ezek az egységek is kimutatták a foguk fehérjét. A negyvenezer kaptár közül minden ötödik a fentebb említett osztályt képviseli, ami szokatlanul sok egy emberi flotta összetételéhez képest, de most pont egy idegen hajóhadról van szó; ők másképp gondolkoznak, mint mi.
A stratégiájuk ettől függetlenül is eredményesnek bizonyult. A Berserker az úgynevezett nehézkaptár, amolyan nehézromboló a többi, kisebb hajó közt. Már a neve sem véletlen: arra tervezték őket, hogy szorult helyzet esetén keresztülvágják az ellenséges vonalakat, erre vannak – az emberek által tökéletesen lemásolt – ARC lézerek. A két ágyú mellé tizenkét T5-ös és legalább harminc T4-es löveget kaptak, több mint ötszáz silóval tarkítva. A huszonnyolcezer méteres hosszának köszönhetően, egy ilyen hajó úgy pusztít el egy Mammuthot, ahogyan csak a parancsnoka elrendeli.

Meglehet, hogy az ellenség még nem került túlzottan szorult helyzetbe, de egy ezrednyi Berserker máris lazítgatni kezdte a birodalmiak sorait. A nagy próbálkozás nem várt eredményekkel járt, már ha ezt eredménynek lehet nevezni. Vöröses tűzoszlopok törtek a földi hajók közé, amelyek közül számos elpusztult, de azért elég sokan akadtak, akik valahogy túlélték a találatokat. A dolog még meg is érte volna, ha azok a nehézkaptárok nem fedik fel a helyzetüket – egy ekkora hajót elég nehéz nem észrevenni.
Hackett az embereknél már megszokott taktikát választotta, ahonnan vöröses lézersugarak jöttek, oda vöröses lézersugarak is érkeztek – még szerencse, hogy a Birodalmi Flotta anyahajóinak az egyharmadát felszerelték velük. A berserkerek méreteiből adódóan, még így sem volt könnyű elpusztítani őket, legalább három, ha nem négy lövés kellett a végzetük – a pusztulás – beteljesítéséhez.
Egy csata közben a tűzre tűzzel szokás válaszolni, hogy nehogy búcsút kelljen mondaniuk a nehézfegyverzetű hajóktól, több ezer Marauder és a teljes kíséretük indult meg az ellenséges flotta szíve felé. Olyan ostromtűz fogadta őket, hogy két másodperc alatt megbánták a döntésüket; a nagy számuknak köszönhetően, még nagy nehezen csak átgázoltak volna a Mammuth osztályú anyahajókon, de nem csak Mammuth osztályú hajók voltak a csatamezőn. Több ezernyi fényes pont indult meg a kaptárok felé, amint elég közel értek védelmi vonalhoz. Torpedók, az űrhadviselés egyik legveszedelmesebb fegyverei voltak, méghozzá nem is akármilyen mennyiségben – pont a számuk okozta a meglepetést, mert nem kellett volna ilyen soknak lennie.
Percek alatt darabokra szaggatták a bátor kaptárok zömét. A hatalmas pusztításért, s a felfoghatatlan áldozatért a Birodalmi Flotta jól ismert, MS-392-es Seeder osztályú anyahajói voltak a felelősek. Közelharcra tervezték őket, márpedig arra a torpedók a legmegfelelőbbek. Éppen ezért ez a hajóosztály semmi mást nem kapott ötezer vetőcsövön és egy minimális távolsági fegyverzeten kívül. Egyetlen Seeder is képes megadásra kényszeríteni egy bolygót, akármilyen fejlett is legyen; és most, ebben a csatában több mint kétezer kapott helyet.
Az üzenetük egyértelmű: ne packázz a Földi Birodalommal!
Ahogy alábbhagyott a torpedózápor, a Guardian osztályú anyahajók már örömmel szaggatták szét azt, ami megmaradt a torkukra törő kaptárokból. Mint az korábban is említésre került, ezek a nehézfegyverekkel ellátott bestiák jelentik a Berserker osztály földi megfelelőjét. A méretük ugyanakkora, mint a mezei anyahajóknak, azonban – a megszokott tizenkettő helyett – harminchat pajzsgenerátorral látták el őket, s a már megszokott fegyverarzenál mellé még két ARC löveget is kaptak. Az előbbi két tucat T5-ös lövegből és legalább kétszázötven vetőcsőből áll.
Egy ilyen hajó négy, esetleg öt Maraudert is el tudna intézni.

Miután felszámolták a szokatlan intenzitással rájuk törő kaptárokat, megkezdődött a munka neheze. Mint tudjuk, ez csak néhány ezer kaptár volt, a megfelelő kíséret mellett alig tették ki az ellenséges flotta hetedét – ráadásul számos birodalmi hajóba került a megsemmisítésük. A többi hajó még ott volt, hevesen küzdött a fajuk dicsőségéért, s a közös céljuk: az emberiség vesztéért.
Ennek ellenére mindenkinek jó kedve lett a Shogun hídján. Az őrök vigyorogtak a sisakjuk alatt, a tisztek már szinte hátradőlve figyelték az ellenséges hajó pusztulását. Egy percre úgy tűnt, hogy a számbéli hátrány ellenére csak sikerül visszaverni a támadókat. Még Sergei borostás arcát is elfogta egyfajta mosolygás, biztosan azt mondhatta magában, hogy: Igen, most megállítjuk őket.
A legénység hangulatával ellentétesen, Hackett olyan volt, mint aki már a temetését tervezget. Egyre csak a taktikai asztalt bámulta – szabad szemmel nem lehet átlátni a harcteret –, s bizony komoly kétségek gyötörték a győzelmet illetően.
Azt már láthattuk, hogy a jól átgondolt birodalmi haditechnika mennyivel jobban működik az ellenségével szemben, amely szinte csak a túlerőre alapoz. Azonban azt a kérdést sokan elfelejtették feltenni, hogy elég jól működik-e a diadalhoz. Mert az tény, hogy sokkal több ellenséges hajó van, mint birodalmi, tehát hibába működik jobban az ő flottájuk, attól még fennáll a vereség lehetősége. Hackett mindenre gondolt, mindennel számolt, amivel csak számolni lehet. Tudta, hogy minden egyes elpusztult birodalmi hajóra másfél nafaren hajó jut, s ez így is marad, amíg össze nem omlik az arcvonal – azt már nem lehetett megállapítani, hogy erre pontosan mikor sor kerülni.
A gond csak az, hogyha ezeknél az arányoknál maradunk, a Birodalom még akkor is kikapna, ha sosem omlik össze az alakzat – maximum harminchatezer kaptárt szedhetnének le, ami elég jól hangzik, azt a másik négyezret kivéve. Annyival az egész Birodalmat romba lehet dönteni, sőt még feleannyival is.
Nyilvánvalóvá vált, hogy a Nafaren az erősebb.

***

Két óra telt el azóta, hogy kezdetét vette ez a rémálom. A legtöbb űrcsata százszor is le tudna játszódni egy ekkora időtartamban, de ez különbözik a többitől. Nem lehetett olyan szélesen felállni, hogy az összes hajó azonnal lőni tudja egymást, a vérontásra váró parancsnokoknak meg kellett várniuk, hogy az előttük lévő hajók elpusztuljanak; ez jócskán lelassította a dolgokat.
Ennek köszönhetően, a világtörténelem legkegyetlenebb vérontása még mindig hevesen dúlt, noha már valamivel kevesebb résztvevője maradt, mint eredetileg. Három zóna alakult ki a Mélyűr első nagy hadszínterén:

Az úgynevezett Nafaren szektor volt a legnagyobb, itt milliószámra sorakoztak a hajók, alig várták, hogy nekimehessenek a megmaradt földi erőknek.
A legkisebb rész volt az Alkonyzóna, itt folyt a csata, ami eleinte elég tiszta volt, de mostanra már az egész olyanná lett, mint valami aszteroidamező – annyi elpusztult hajó került a még ép űralkalmatosságok közé.
Magától értetődően, a harmadik lett a Birodalmi szektor, a mérete alig tette ki a harcmező harmadát. Megközelítőleg két és egynegyedmillió cirkáló maradt benne.

A Shogun kezdettől fogva az Alkonyzónában volt, a döbbenetes strapabírása és a többi hajó védelme miatt még mindig egyben tudott maradni – noha egy kicsit már megtépázták az ellenséges fenevadak. Hackett fájó tekintettel nézett a már elpusztult hajók után, tudta, hogy még messze van a csata vége. Ha így megy tovább, holnap hajnalig megy majd a vérontás, s aztán már semmi sem marad, ami megállíthatná a Nafarent.
– Nem vonulhatunk vissza – akaratoskodott a Császár.
– Muszáj – dörmögte az admirális. – Itt már semmit sem tehetünk.
– Ha most elmegyünk, milliárdok halnak meg.
– Billiók fognak, ha maradunk, és szétvernek minket.

A kis vitát egy váratlan történés szakította félbe. A Nafaren zászlóshajó végre valahára előlépett a kísérőhajók takarásából – az adás is innen érkezett. Azt eddig is tudni lehetett, hogy egy jókora, fekete csillaghajóról van szó, ám most fényderült rá, hogy a „jókora” szó még csak nem is méltó hozzá.
Jonathan szemei kikerekedtek, amikor az Oblivion névre keresztelt űrbéli óriás előlépett a káoszból, s éktelen tűzáradattal sújtott az ellenségeire. Roppant lézeroszlopok tömkelege hagyta el a kör alakú orrát, éktelen, vöröslő tachyion lövedékek mennydörögtek a főlövegeiből, melyek százszámra sorakoztak a rettenetes burkán. Az egyik Mammuthot azonnal szétszaggatták a lövések, aztán még egyet, s még egyet. Kisvártatva egy Guardian próbálkozott meg az elpusztításával, aztán egy lövést kapott az oldalába, és lehasadt róla a szárnya. Két újabb lövésbe telt, mire fel is robbant. A rettenetes villanást torpedók szakították félbe, húszezer érkezett, de egy sem érhette el a célját – az Oblivionon precíziós vadászelhárító lövegek is helyt kaptak, ezek többek között egy kiadós torpedózápor elhárítására is képesek.
– Mi a fene ez? – fogta fejét haragjában Hackett.
– Eddig ismeretlen hajótípus, ötszázharminchatezer méter hosszú, hosszúkás, kör alakú, a közepénél elkeskenyedik. A legszélesebb pontján harminckétezer méter széles, a legvékonyabbon pedig „csak” tízezer – mondta elborzadt arccal Sergei.
– Ott lesz a gyengepontja – ismerte fel az admirális.
– Mindenképpen meg kell semmisítenünk – jelentette ki a Császár.
– Ahhoz már késő – ingatta a fejét az elsőtiszt. – Ötvenezer hajó kíséri, ebből százharminc kaptár. Még akkor is áttörnének az arcvonalon, ha ebben a pillanatban sikerül leszednünk. Nem akarom elvenni az ön munkáját is uram, de…
– Vonuljunk vissza – szakította félbe Hackett. Alig lehetett hallani, amit mondott.
– Hogy mondja, uram? – kérdezett vissza a tiszt.
– Általános visszavonulás! – mennydörögte immár erélyesen.
– Mi az, hogy visszavonulás? – tettetett egy kis döbbenetet Dawson. Valójában már rég tisztában volt vele, hogy ez lesz, ám egy császár mégsem nézheti tétlenül az ilyet.
– Ennek a csatának már vége – mutatott az Oblivionra az admirális. – Nincs semmink, amivel eltakaríthatnánk onnan azt az izét, de még azzal sem érnénk semmit, ha lenne. Az egyetlen lehetőségünk az, ha visszavonulunk, aztán a Zéró Protokoll értelmében járunk el.
– Értem – bökte rá nagy nehezen Jonathan.
– Sergei, mondja meg, hogy a Második flotta kivételével az összes hajónk vonuljon vissza a Prometheus rendszerbe!
– Igenis, uram – engedelmeskedett az elsőtiszt, noha eléggé a nehezére esett.
– Nekik miért kell hátramaradniuk? – tapintott rá erre a „kis” részletre Dawson.
– A Mélyűrből nem lehet csak úgy visszavonulni – kezdte az admirális, amint meggyőződött róla, hogy a folyamat már kezdetét vette. – A normáltérben sem könnyű, mert a hajóknak fel kell tölteniük a hajtóműveiket, hogy beléphessenek a Mélyűrbe. De ha innen kell eliszkolni, akkor nem lehet csak úgy visszamenni a sima űrbe, mert a Mélyűrben gyorsabban lehet haladni. Seperc alatt bekerítenének, aztán pedig az utolsó szálig felmorzsolnának minket.
– Ezért muszáj hátrahagynunk a flotta egy részét, hogy feltartsák az ellenséget, amíg mi biztonságos távolságba húzódunk – egészítette ki a mondandóját Sergei. – Jelen esetben negyedmillió cirkálóról van szó. – Ekkor sóhajtott egyet.
– A Birodalom emlékezni fog az áldozatukra – mondta a Császár, aztán úgy döntött, hogy már eleget időzött a Shogun hídján. Deaktiválta a hologramot, és végleg eltűnt a hajó fedélzetéről.
Hackett visszanézett azokra a hős katonákra, akik azért kénytelenek feláldozni az életüket, mert ő azt mondta nekik. Nehéz a halálba küldeni valakit, pláne akkor, ha több millió lélekről van szó.
– Beengedtem a Gallokat… – sóhajtott fel keserűen.

***

Több százezer cirkáló érkezett a Prometheus csillag kékellő óceánbolygói fölé, melyeknek már legalább a felét hatalmas, vízre épült városok borítják. A Shogun sérült pajzzsal, számos veszedelmes találattal siklott az armada élénél.
– Éppen időben érkeztünk, uram. A csata véget ért – jelentette Sergei.
Hackett felsóhajtott, aztán lenézett a Luna bolygóra, egy helyre, ahol már több mint tizennégymilliárd ember él.
– Mi lett az eredmény? 
– Katasztrofális vereség – mondta keserűen azt, ami már rég nyilvánvalóvá vált. – Több mint egymillió cirkálót vesztettünk, hétezer-háromszáz anyahajóval egyetemben. Az ellenség legalább egymillió-hatszázezer kisebb hajót, és tizenegyezer kaptártól kényszerült megválni. Az erőviszonyok ismeretében, ez nem elég ahhoz, hogy megfordítsa a felállást, de így is… több mint kétmilliárd katona esett el.
– Béke poraikra… – sóhajtott fel, aztán keseregve nézte az óceánbolygót.
– Egyéb parancs, uram? – szólalt meg egy perc néma csend után.
– Léptessék életbe a Zéró Protokollt…