Vivienne beküldött történetei

Igen, már észre vettelek! Ott ülsz a pultnál. Már te is észre vettél, itt ülök a legutolsó asztalnál… Kérdően nézel rám, miért nem megyek oda hozzád, és borulok a nyakadba… Bevallom, iszonyatosan nagy a kísértés, hogy oda menjek. De, tekeintettel a páromra, aki mellesleg itt ül mellettem, és tekintettel a feleségedre, - aki ugyan nincs itt-, pihentetem a dolgot. Próbálok úgy tenni, mintha itt se lennél…

Egyszer szóba jött az öngyilkosság. Mesélte, hogy már több búcsúlevelet is írt, és egyszer már tett kísérletet az öngyilkosságra. Aztán megnyugtatott, hogy soha többet.
Eltelt néhány hónap, mikorra Csaba egy új munkát kapott, ami miatt már ritkábban, úgy havonta egyszer tudtunk találkozni. Így még jobban örültünk egymásnak, és igyekeztünk minél több időt együtt tölteni. Együtt buliztunk, elvitt pecázni, kirándultunk, mindig jól éreztük magunkat...

Szemei kikerekedtek, kezét ütésre lendítette, az ijedtségtől becsuktam szemeim, tudtam, most olyat fog ütni, hogy a fal adja a másikat. És már csattant is a pofon az arcomon.
- Te?! Te nevezed magad pedagógusnak? ! - mondtam könyvekkel küszködve, a fájdalomtól, majd hangosan nevettem.
Kezét ismét ütésre lendítette, ám valaki hátulról megfogta. Zoli volt az, az egyik "nagyfiú"...

- Szóval, hova is mész ekkora batyuval? - kérdeztem.
- Nem tudom, világgá, ameddig elviszel, addig elviszel, onnan meg majd lesz valahogy tovább! - felelte szomorú hangon.
- És miért mész világgá, ha szabad érdeklődnöm? - faggatózzam tovább.
- Elegem lett mindenből... A családból, a suliból... Új életet kezdek!
- Ha azt mondom, hogy én is hasonló cipőben járok? ...

- Mivel a gerince is sérült, fenn áll a maradandó károsodás veszélye, de ezt majd csak a műtét után tudom önnek megmondani. A kollegákkal igyekszünk minden tőlünk telhetőt megtenni.
- Köszönöm doktor úr, kérem, segítsenek rajta, mert haza várja őt a két éves kisfia.
- Természetesen, megteszünk mindent! - mondta, és újra visszament a műtőbe.
Könnyek gördültek végig az arcomon. Mi lesz, ha... ? Talán szólnom kellene a feleségének, és a szüleinek. Vagy... ?

- Visszamenni Ukrájában! Vissza! Vissza! Vissza! - bömbölte.
Zsolt szíve majd megszakadt, ahogy látta a kis lány arcán a könnyeket lefolyni. Legszívesebben magával vitte volna, de nem tehette, hiszen a pozícióját kockáztatta.
- Ne sírj már! Figyelj... beszélek a Főnökkel, jó?
Svetlana letörölte könnyeit, és elmosolyodott.
- Megtennél nekem ilyen jót? Kérem!
- Meglátom, mit tehetek. Addig várj itt! ...