Rozványi Dávid beküldött történetei

- Pszt! Halkabban! Nekik biztos állásuk van, börtönőrök, közalkalmazottak, ők rendes kenyérkeresettel rendelkeznek, mindig rendszeresen kifizetik a fogyasztásukat.
- Ja, itt a szomszédban?
- Igen, a Bastille-ban. Olyan megbízható egzisztenciák, mint az erőd falai. Na, látod. Én ebből csinálok pénzt. Itt a Bastille, benne néhány homokos, néhány dilis. Minden nap jönnek a turisták, kicsit borzonganak a börtönben, aztán amikor kijönnek, mire vágynak? Hogy leüljenek kicsit és igyanak...

Piperetükör: aki belenéz, csak önmagát látja, saját szépségébe merül bele, kizár mindenki mást, saját kis világából, csak saját szemébe néz, narcisztikus szenvedéllyel. De minden tükörnek, minden tükörképnek meg van a maga meséje...

Nem tudom, maguk hogy vannak vele, de én személy szerint szeretek élni. Márpedig, ha az embert a teljes galaxiánus titkosszolgálat üldözi, erre nem túl jók az esélyek. Ugyanis, miután nyilvánosságra került egy bulvárlapban, hogy a sötét-anyag hajtómű kifejlesztéséhez közöm volt, csillagközi halállistára kerültem. Azt persze senki sem tudta, hogy az a bizonyos nagy hozzájárulásom annyi, hogy részegen elsütöttem egy rossz poént, amiből zseniális barátom, Ben, levezetett egy szintén zseniális...

A királyfi, akit, hogy fattyú voltát eltitkolják, „ausztriainak” hívtak, hátrahagyta kíséretét s belovagolt a városba, úgymond „vadászni”. Nem vitt magával szolgákat vagy aranyat, biztos volt benne, hogy megjelenése, híre, vagy még inkább hírneve minden ajtót és szívet megnyit előtte. Fekete bársony ing, spanyol gallér, könnyű páncél és kard, arab telivér semmi másra nem volt szüksége. Kis város, úgy számolta, egy óra alatt felméri a kínálatot, egy óra alatt meghódítja a hölgy szívét,...

Szerelem világában lebegve megszólalt:
- Szeretlek…
- Szeretlek.
- Rossz az, amit teszünk?
- Biztosan. De nem tudom annak érezni. Mintha a világ teremtése óta arra vártunk volna, hogy egymásra találjunk. Mintha az lenne az életünknek az egyetlen célja, hogy egyek legyünk. Teljesen. Szellemben, lélekben… Testben.
- Én sem érzem bűnösnek, pedig mindent megtagadtam, amiben eddig éltem. Mindent, amiben eddig hittem. Valamit kihoztál belőlem, amiről eddig nem tudtam....

Reménytelen, gondoltam, s hogy kiszakítsam magamat a családi idillből, újra kinyitottam a mappát. Majdnem eljutottam az első bekezdés végéig, amikor újra lebukott a fejem. Százhalombattán járhattunk, amikor két öregúr ült le a közelünkbe...

Tavaszias nap volt, amikor a barátainkkal nekivágtunk a Holdvilág-ároknak. Aki már járt arra, tudja, hogy a patakvölgy mennyire járhatatlan: hiába készít az ember utakat, épít hidakat, a lezúduló víz, a kidőlt fák járhatatlanná teszi az ösvényt. Minden léptünkre vigyáznunk kellett, csúszkáltunk, nyakig sárosak lettünk, de a látvány, a történelem igézete, mindenért kárpótolt minket. Gyakran meg-megálltunk, vizsgálva a köveket, sziklákat, hiszen azt mondják, mindenhol rovásírásos emlékekre...

Ki gondolta volna, hogy a Földet a gyarmati sorstól egy koloniális tisztségviselő gyomorrontása fogja megmenteni? Pedig így történt.

Hétfő reggel volt, amint beestem az irodába, rögtön nekiestem volna a kávéfőzőnek, de ahhoz el kellett mennem a főnököm irodája előtt, aki viszont szenvedő képpel azonnal behívatott:
- Péter lenne egy kis feladat!
Megdermedt bennem a lélek: tudtam, ez a vég. A „kis feladat” mindig azt a rohadt melót jelentette, amit senki más nem...

Kor Og, kicsit sajnálta is ezt a bolygót és a lakóit; megpróbálnak majd ellenállni, erre ők bevetik az atomágyúkat, egy tengelyforgásnyi idő alatt mindent elpusztítanak, aztán megszállják a bolygót, megkezdik az erőforrások kibányászását, kolóniát alapítanak és pár galaktikus időegységen belül olyan lesz ez a bolygó is, mint a birodalom bármelyik másik tartománya.
Mivel ő volt az operatív parancsnok, a csápjaival ő maga nyomta meg az üzenet elküldését, ünnepélyes keretek között,...

- A franc essen Saint-Exupéry-be, a sivatagba, minden őrült fehér emberbe, aki a sivatag felett repül, főleg, ha élvezi is… Átkozott sivatag.
Ha nem száradt volna ki a torka és nem szítta volna ki erejét a nap, John S. Woravka, vagy ahogy társai szólították, Lefty, az Amerikai Egyesült Államok Légierejének bombázótisztje még tovább is folytatta volna a káromkodást. De egyedül, sok száz mérföldre minden lakott településtől, a líbiai sivatag kellős közepén értelmetlennek tűnt volna...