pandi beküldött történetei

Valójában féltem. Hogy rosszul választok. Hogy csalódok. Nem akartam elveszíteni.
Aztán más lett. Elveszett belőle az a csibészes lélek, amiért úgy szerettem. Tipikus macsó lett, aki a verdában feszít és felszedi a csajokat. Élvezte a rivadalfényt, és én nem hibáztattam érte. Ilyen volt. Én azonban más voltam. Bár még mindig szerettem, valamilyen láthatatlan erő taszított tőle. De hiába minden utálat és változás, mikor összejött egy volt osztálytársnőmmel, nem volt semmi kifogás…...

„Te olyan kemény szívű vagy, soha nem sírsz!” Kemény szívű? Nem... nem vagyok az... Nem sírok, az igaz. Hogy miért? Nem tudom. Talán már elsírtam az összes könnyemet...

Magamhoz húzom a kisbocs fejét, lágy csókot lehelek homlokára, s az arcomat is a sűrűbe fúrom. Két kicsi könnycsepp hullik le, s csöppen le az ezüst vízbe, finoman fodrozódik a vízöntő kútja...

Kicsi gyermekek orra hagy nyomot az ablakon, a kályhában lobog a láng, lassan aludni megy már. Csendesednek az emberek is. Mind méláznak, mi volt, mi lesz? Elmúlt az idő, magunk mögött hagytunk minden jót és rosszat. Csurog az én könnyem is az arcomon, kimos minden emléket a lelkemből, de csak egy időre...

Oldalra néztem. Arcodat kirajzolta a holdfény, s én a szemedbe néztem. Elengedtem a kezed. Lassan közelítettem feléd, meg akartam simogatni az arcod. Vártam, hogy az ujjam érezze a bőröd, de semmit sem érzett… Eltűntél...