ojkacsa beküldött történetei

- Nincs nyereségünk - mondta komoran. - Egyre kevesebb árut viszünk, amit hozunk, azt pedig nem tudjuk eladni. Az utolsó két fuvar még mindig a hajóstársaság pincéjébe vesztegel, mert a kutyának nem kell. Nem tudjuk kifizetni a matrózokat, ingyen pedig bolondok lennének dolgozni.
- De hisz csak ma több árut pakoltunk be, mint a legutóbbi fuvarkor összesen - érvelt Qwempoi. - Ha ezt eladjuk Tardunban, akkor abból fedezni tudjuk az út költségeit.
- Mindenki tudja, hogy ez...

- Igen. A holnap egy tökéletes időpont, megmondta a sámánunk is. A tervet már tisztáztuk, szerintem nem szükséges még egyszer elmondani. - A jelenlevők bólintottak. Csupa középkorú, erős, hataloméhes és szűk látókörű barbárfőnök, akik mindig benne voltak a nagyobb csetepatékban, főleg, ha az valami hasznot is hozott. Az utóbbi évek a békében tétlenül teltek, és a vérük már forrt egy kis küzdelemért...

Megálltak és füleltek. Qwâmbii nem hallott semmit. Akárhogy fülelt csak a szélben lengedező ágak leveleinek zörgését hallotta. Ennek ellenére csöndben maradt, hátha a mágusnak jobb a füle. Horiq lassan leguggolt. Qwâmbii utánozta. Hosszú perceket töltöttek így, de nem láttak, és nem hallottak semmit.
- Észrevettek minket! - mondta Horiq gondterhelt arccal - Elvesztünk!
Ahogy ezt kimondta felállt. Abban a pillanatban repült a nyílvessző. A mágus botját találta el. A vashegy...

Csak ültek ott, nem mozdultak, olyanok voltak, mint a szobrok, mindenki a gondolataiba merült. Végül Horiq törte meg a csöndet:
- Mi emberek vagyunk. - kezdte - Az embereknek volt valaha egy olyan híres szokásuk, amit róluk neveztek el: az emberségesség. Ezért nem fogom társaimat irtani. Inkább korán kelünk, hogy a tündéket megelőzve átjussunk az erdőn...