Melani beküldött történetei

- Neked ilyesmire nem lesz időd! Jobb lesz, ha elfelejted. - Majd beindította motort és elindultunk. Körülbelül 1 óra múlva kezdtünk lassulni, akkor eszméltem fel, hogy egy régi kastélyhoz jöttünk. Gyönyörű volt, bár ha nem Armellel lennék, ordítva menekülnék el. A bejárat előtt, egy férfi várt, meglepően ismerős volt.
Kiszálltam a kocsiból és elindultam, majd beugrott egy név...

Feleszméltem, kezemre néztem, ami csorgott a vértől, aztán a lény csonkított maradványára pillantottam és elfogott a rosszullét. Egyenesen a földre zuhantam, majd sötétség...

Szememet kinyitottam, a padlón feküdtem, körülöttem az egész szoba fel volt dúlva és a fejem iszonyatosan hasogatott. Feltápászkodtam, de megbotlottam egy élettelen test maradványában. Arca merev volt és éles sikoly torzult fehér arcára. Már emlékszem ez a vámpír támadott meg...

- Tudja... bűnös életet éltem. Pár nappal ezelőtt, bementem heccből egy templomba. Ott találkoztam az egyik szerzetessel, és Ő megmutatta a fényt. Mesélt nekem legendákat, amikor rátért egy ördögi történethez. Csak ennyit mondott vámpírok. Nem is nagyon értettem, hiszen templomba lennék, hogy beszélhet így egy pap. És mesélt egy lányról, aki különleges.
- Nem értem? Bűnbánatot akar? Attól nem kell meghalnia! ...

- Armel! De...hisz...szóval... vacsora... Neked elment az eszed? Nem eheted meg Lionelt!
- Micsoda badarság, ha nem jöttél volna rá Ő is olyan, mint mi! Majd mosolyogva néztek rám, én meg elfehéredett arccal vártam hogy belécsapjon egy villám.
- Áhhh...szóval te is vámpír vagy...Köhömm....És Lizával mi van!? - szegeztem neki a kérdést.
- Erről inkább nem beszélnék, mert dühös leszel... - kezdtem megijedni...

- Köhömm! Jó estét Uram! Ahogy látom a Hölgy, nem látja szívesen magát, ezért kérem, hagyja Őt békén. - úgy látszott ezzel nem ért el sokat Armel, mivel egyre hangosabban kacagott a Gróf. Aztán feltűnt valami, vagyis inkább kivillant. Rájöttem miért nem hallt meg, hiszen ahogy nevetett láttam a két kihegyesedett szemfogát. Tehát Ő is vámpír lett, de ki ölelte meg? ...

- Meg kell tenned, mert ez a sorsod értsd meg! Erre születtél, csak akkor mondhatom el, hogy miért jöttél e világra, ha már olyan leszel mint én! - értetlenkedve néztem mégis úgy éreztem meg kell tennem valamiért bíztam benne.
- Jól van, megteszem, ha a sors így kívánja, mit kell tennem?
- Neked semmit csak egy nászt kell együtt töltenünk - s megint azt az idegesítő vigyorral nézett a szemembe. Azt hittem rosszul hallok. Hiszen alig ismertem meg már abba is beleegyeztem, hogy...

- Hát kedves Gróf úr nem úgy viselkedik egy fiatal hölgyet, bántani nem szép dolog!
- Maga csak ne oktasson ki! Ő az enyém úgy bánok vele, ahogy akarok. A félelemtől ziháltan próbáltam meglátni megmentő arcát. S majdnem elájultam, amikor a lámpafénynél az a férfi nézett vissza rám, aki a festményen volt.
- Majd én megmutatom - szólt dühösen a Gróf és karddal megindult felé a férfi megfogta a kezét, majd a nyakához emelte a száját hirtelen a férfi arca eltorzult, majd örök álomba...