Jane-Doe beküldött történetei

Álmomból a falióra kattogása ébresztett fel. Felkönyököltem az ágyban, és néztem a mellettem fekvő férfit. Már rég elmúlt éjfél, a hófehér takarót megvilágította az ablak reluxáin keresztül bevilágító holdfény és az utcai lámpák fénye. Nicholas aludt, legalább olyan édesen, mint egy kisbaba. A hátán feküdt, fejét picit oldalra fordította, egyik keze maga mellett, a másik a feje fölött nyugodott...

- Emberutálat?
- Talán. Sajnos utána derült ki, nálunk is vannak odafenn ellentétek, hisz mi is ehhez a világhoz tartozunk. De az embereket nehéz túlszárnyalni gonoszságban. Oh, kicsi Dawn ne légy rám ilyen mérges – mosolyodott el.
- Mi bajod Nicholassal?
- Félek, hogy bajba kerülsz miatta. Vagy esetleg bajba kerülünk mindannyian – a hangja hirtelen nagyon komoly lett, megijesztett. – Óvatos légy, bizonyosodj meg róla minél hamarabb, hogy tényleg megérdemel-e maga mellé...

A kőlépcsőn kopogott a cipőm sarka, ezt reggel sosem szoktam hallani, most viszont annyira nagy volt a csönd, hogy szinte visszhangzott az egész épületben. Amikor leértem, Nicholast még sehol sem láttam, tudtam, van még tíz perce a megbeszélt időpontig. Melegem volt így, felöltözve, ezért kiléptem a cég elé, és vártam. November első hetében jártunk, hétkor már ritkán jártak gyalogosok erre felé. Néha egy kocsi húzott el a kicsi mellékutcában, de tompán hallani lehetett a főút zsongását....

Kezdetét vette az interjú. Egész idő alatt próbáltam kerülni Nicholas tekintetét, kisebb-nagyobb sikerrel. Végig a főnök szemébe néztem, és ez tetszett neki, magabiztosnak tűntem. Hogy ne legyen túlságosan tolakodónak, idő közben tanulmányoztam az iroda berendezését. Hatalmas ablak az asztal mögött, fémszínű reluxával beárnyékolva. Néhány szobanövény, és egy akvárium tele halakkal. Kíváncsi lettem volna, hogy néz ki sötétben, amikor ki van világítva. Kevesebb, mint egy óra elteltével fel...

Hamarabb kellett volna cselekednem. Kétségbe voltam esve, hiszen átsétált a hálószobájába és az éjjeliszekrény fiókjából egy fegyvert húzott elő. Tudtam, ha most nem cselekszem, mindkettőnknek vége.
- Kérlek, ne tedd…
Zavartan nézett körbe a szobában, mire megpillantott engem az ajtóban állva. Sajnos pont most volt az idő, amikor nem tudtam a szárnyaim felett uralkodni. Ha akartam, ha nem éjjel egy és kettő között így kellett mászkálnom… még jó, hogy el tudtam tűnni az emberek...