FeketeGyöngy beküldött történetei

Fekete varjak szállnak fel a szomszédos ház rozoga tetejéről. Csoportosan, károgások közepette indulnak, megreccsen alattuk a több évtizedes cserép...

mégsem engem kellett megmenteni. vicces. szánalmas. undorító. de ezek csak szavak. értenél ha nem szólnék semmit?leáll. megáll. egy pillanat. egy másodperc. nemis érzed. nemis fáj. bumm. bamm. bumm. újra érzed a dobogást. félsz. mi lesz, ha egyedül maradsz?

összetörök ebben a jégveremben. roppannak a csontjaim. a hús lerohad. rágnak a bogarak. miért hiányzol ennyire? jég. jeges. hosszú kínos csend. sokáig csak csend. nem tudok megolvadni. nem tudok kitörni. szakítsd át a gátakat. törd át a falakat. nekem kéne. keresztre feszítve csorog lefelé...

- De te is tudod... a holtakat nem lehet feltámasztani.
- Tudom – feleltem, és elfordultam, hogy ne lássa a könnyeim. Igyekeztem erősnek maradni. Nem volt értelme ugyan, de számomra fontos volt, fontos volt, hogy ne lássák, ahogyan belülről ordítok a fájdalomtól...

Fogta a kockás kis pokrócot, és miközben óvatos mozdulattal maga köré tekerte, kicammogott a konyhába. Elővette a nagymamája teáskészletét, és a kedvenc fahéjas teáját. Beleszimatolt a levegőbe, és elégedett mosoly töltötte el, azon a napon először. Apró kanállal méregette a cukrot a teába, egy… kettő. Megállt egy pillanatra, és beletöltött még pár kanálnyit. Végtére is… mostmár úgyis mindegy...

Nem ez a kedvenc munkám, viszont ez az egyetlen befejezett, így hát örülök, ha időt szakítotok rá, hogy elolvassátok^^
Remélem, tetszik :D