végzetvirág.

- Nagymama! Nagymama! - szőke loknis kislány futott kiáltozva át a házon. Benyitott egy kopott ajtón. A szobában faltól falig könyvek, karosszék melyen meglátszott már az idő, akárcsak a benne ülő hölgyön is, aki üveges tekintettel nézett ki a fehér keretes ablakon a kék égre. A kislány türelmetlenül megrázta a karját.
- Nagymama! - a hölgy felrázta magát az elmélkedésből és mosollyal fordult unokája felé.
- Mit szeretnél kincsem? - szólt kedves, ámde remegő hangom, miközben egy kósza hajtincset simított ki a csöppség homlokából.
- Ma van a születésnapom! Megígérted, hogy mesélsz... - felelte könyörgő hangom, mint aki ezt a napot várta egész életében.
- Lili! - toppant be mérgesen egy fiatalnak mondható nő, bár homlokán már meglátszottak az apró ráncok. - Ne nyaggasd a nagymamád, bizonyára fáradt.
- De ma van a születésnapom! És… és a nagyi megígérte! - karba fonta a kezét a masnis piros ruháján és nem tágított a karosszék mellől.
- Semmi baj, maradhat. Szívesen mesélek, elvégre megígértem - anélkül mondta, hogy ránézett volna a lányára.
- Jó, de ne fáraszd ki magad... te is tudod, hogy…
- …nem fárasztom. - Látszott rajta, hogy nem szereti, ha úgy kezelik, mint egy gyereket. Szó mi szó nem volt már sok ideje hátra, azt viszont nem szerette volna pólyásbabaként tölteni.
- Tehát, szülisnapos, mondd, mit meséljek?
- Már annyi mindent meséltél nekem, nagyi, az utazásaidról, a világról, most már sok mindent tudok. - jelentette ki magabiztosan, mire a nagymama hangosan felkuncogott. Imádta, amikor az unokája így beszél. - de, még sosem beszéltél a szerelemről. - fejezte be a kislány. Az idős hölgynek torkán akadt a szó.
- A szerelemről? Biztos vagy benne?
- Biztos. - azzal elfészkelődött a nagymama ölében megigazította az időközben meggyűrődött ruhácskát. - Kezdheted.
- Nem is tudom igazán, mit mondjak - kezdte. - A szerelem bonyolult és egyszerű egyszerre.
- Az meg hogy lehet? - döbbent meg Lili.
- Mert az egyszerű dolgokat túlbonyolítjuk.
- De azzal magunknak ártunk. - Képedt el.
- Pontosan, de ezt először nem érzékeled, majd csak órákkal, napokkal s talán évekkel később. Elég hozzá egy mosoly, egy pillantás, és többé nem vagy önmagad.
- Veled is így volt?
- Sajnos... igen. Ráadásul pont ilyen tavaszi vasárnapon. Tizenöt voltam, egy igazi különc. Szakadt, fekete ruhákban jártam, és piros hajam volt. Szinte mindenki kinevetett, én pedig elvonultam a csöndes magányba. De kívülről látszott csak magánynak. Az volt az én saját birodalmam, ahová kevés embert engedtem csak be. Benne tudtam önmagam lenni, a képzeletem szárnyán szelni az eget. Nem akartam semmi mást, csak örökre ottmaradni. Nem akartam, hogy kifordítson ebből. Nem akartam vele találkozni.
Vasárnap délelőtt volt, és én a könyveim felett görnyedtem, miközben a fejembe ordított az aktuális kedvenc számom. A tanulásnak álcázott ábrándozásom egy tompa hang szakította félbe.
- Anna! Gyere le vendégeink vannak! - elnyomtam magamban egy ’már csak ez hiányzott sóhajtást’- és a szokásos bő koncertpólóban és szakadt harisnyában lebaktattam a lépcsőn.
Anyám a legjobb kosztümét, apám pedig az öltönyét viselte, ami valamilyen hihetetlenül fontos vendég érkeztét jelezte.
- Az istenért Anna! Mi ez rajtad? Menj visza és öltözz fel illően, amíg még nincsenek itt. - éppen belekezdtem volna boncolgatni az ’illő’ öltözék fogalmát, amikor megszólalt a csengő.
- A francba! - sziszegte anyám, teljesen nem ’illő’ módon, egy gyors feles felhajtása mellett. Majd édeskés hangon elindult ajtót nyitni. Apám a borospoharat szorongatta és úgy nézett ki éppen annyi kedve van ehhez az ebédhez, mint nekem. Anyám azonban még visszanézett az ajtóból, ami egyértelmű felszólítás volt a mosolyra. Az előszobából üdvözlő monológok és hamis dicséretek hangja hallatszott. A nő ugyanolyan hamis mosolyú, besütött hajú , kosztümös lény volt akárcsak a tulajdon anyám, a férfi pedig erőteljes hassal és aranyórával rendelkezett’’minden bizonnyal gazdagok’’ - vontam le következtetésként.

- Máté, gyere már be! - szólt idegesen a nő, de erőltetett mosolya rajta ragadt.
A férfi mögül előlépett egy fiú. Nem is tudom hirtelen megmondani mit éreztem pontosan akkor. Nem volt az szerelem. Csak azt tudtam, hogy a golyóálló szívem egyből átlyukasztotta a szemeivel. Éles, kék szempár amibe belelógott a szőke haja. Pimasz mosollyal tekintett rám, a fehér bőre megcsillant a beszűrődő napfényben. A nyakkendőjét rosszul kötötte meg, látszott, hogy egyáltalán semmi kedve az egészhez. Miközben leültünk az asztalhoz mögötte mentem, kezdett egyre szimpatikusabb lenni. Főleg hogy a zakója alól folyton kivillant a tetkója széle. Az ebéd viszonylag zavartalanul zajlott le, bár nem sokat érzékeltem belőle, mert leragadtam azon hogy őt figyeljem. Megfigyeltem a testének minden moccanását, még a szemhéja rezdülését is külön részleteztem magamban. Pedig nem akartam, de a vonzáskörzetébe kerültem és olyan mélyen szippantott magába hogy nem tudtam szabadulni tőle. Ilyen álom és ébrenlét közti állapotban indultam fürödni. Éppen vettem le a felsőm, amikor észrevettem, hogy a nyakamból kiesett valami. Egy papír. Furcsáltam a helyzetet, habár. . ez a mai nap alapjában elég fura volt. Görbe írással csupán ennyi állt a szakadt papíron: ’’Iskola után a romnál, hozz vásznat, meg festéket’’ Aláírás nem volt, de így is tudtam ki írta. Festék? Vászon? Honann. . hátpersze. Már tudtam. Amikor elment a mosdóba... van ott egy rés, ahova a festményeim rejtettem, bizonyára megint kidőlt.

- A fenébe - mondtam a semminek, mintha bármi értelme lett volna. Jobb rejtekhelyet is találhattam volna nekik. Az első gondolatom az volt, hogy nem megyek el. De magam is tudtam, hogy a kíváncsiságom nagyobb a félelmemnél. Túl jól ismertem magam.

A rom valamikor egy vár része lehetett, de ma már a fiatal művészek kedvelt helye, valahol a külvárosban. Egyszer majdnem elmentem oda, de társ híján inkább megfutamodtam. Elhatároztam, hogy most nem fogok. A kedvenc pólómban és egy bőrszoknyában, a hónom alatt a kért vászonnal és festékeimmel beléptem a kapun. A szél belekapott a vérszínű hajamba, virágok illata csapott meg és én örömmel mosolyodtam el. Őt viszont nem láttam sehol. Hirtelen egy sötét szakadék szélén éreztem magam. Átvert volna? Azonban valami visszarántott a sötétségből. A keze a vállamon hevert ő maga pedig jókedvűen köszönt, megpördültem és szembe találtam magam a mellkasával. Hátraléptem az ijedtségtől, és minden bizonnyal vörös lehetett az arcom attól, hogy hozzámért. Hangosan felnevetett a reakciómon, amit először zokon vettem volna, de olyan édesen nevetett, hogy nekem is kedvem támadt hozzá. Leültünk a fűbe én pedig nem állhattam meg, hogy meg ne kérdezzem.

- Miért kérted, hogy hozzak vásznat meg festéket?
- Bevallom- mosolyodott el szégyenlősen- meglestem a festményeid, és egyszerűen fantasztikusak- mondta csillogó szemekkel. – Azt akarom, hogy fess nekem - jelentette ki határozottan, már- már parancsoló hangnemben. Megdöbbentem.

- Fantasztikusak? Te gúnyolódsz velem... - közelebb jött hozzám és mélyen a szemembe nézett.
- Veled sosem gúnyolódnék. - ez a mondat. . szíven ütött. Szavakkal nem lehetett leírni. Csak egy mondat volt, de nekem többet ért az összes nyálas szerelmes vallomásnál. Nekikezdtem és sötétedésig festettem mellette, amíg ő csak nézett, néha gitározott, és beszélt, rengeteget beszélt magáról a világáról, a családjáról. Ez így ment heteken, sőt hónapokon keresztül. Nyári éjszaka volt, és csillagokat néztünk, amikor megszólalt a hirtelen beállt csendbe:
- Ha majd egyszer meghalok, Anna. - már attól is megborzongtam, ahogy kiejtette a nevem a hűvös semmibe. - fektess engem rózsaágyba, egyszerű fehér virágokkal, de a ruhám vörös legyen, mint a hajad, hogy érezzem a közelséged még holtan is. A temetésemen csak te legyél ott, hogy ne halljam mások könnyes zokogását. - azzal felém fordult és megcsókolt. Úgy éreztem, mintha eltűnne alólam a talaj, és beengedtem őt a világomba, ezzel a szakadék szélén ingáztam, kockáztatva hogy lezuhanok, de valamiért nem érdekelt. Éveket éltünk át a közös lakásban, ahol nem volt áram, az egész lakás egy kockás pokrócból és kályhából, kádból állt. Teljesen meg nyílt nekem, én pedig viszonoztam amennyire csak tudtam. Úgy beszéltünk a jövőről mintha sosem lenne vége az életnek, és örökké együtt lennénk. Örültségeket csináltunk és nem törődtünk mások véleményével. Csak mi számítottunk.  Aztán egy tavaszon, éppen az ablakban álltam és a fecskék röptét figyeltem a távolban. Amikor megköszörülte a torkát, bőrdzsekiben és farmerben állt előttem, a haja kócos volt, de hihetetlenül jóképű arca ezt is elfeledtette velem. Letérdelt elém, és hivatalos hangon így szólt:
- Anna, te, aki már évek óta varázsolsz szivárványt az életembe. Tudom, hogy hihetetlenül nyálas lesz, de... lennél mostantól a feleségem? - előhúzott a zsebéből egy virágokból készült gyűrűt. Öntudatlanul meredtem előre... a felesége? Mármint egy házasság, és egy esküvő olyan fehér ruhában? örökre vele lenni... nem is merengtem tovább.
- Igen – ő pedig ráhúzta az ujjamra a gyűrűt.
- Tudom, hogy nem a legszebb... – kezdte, de beléfojtottam a szót.
- Egy csicsás ezüst, vagy arany gyűrű sem vetekedhet ezzel, mert ez különleges. Mindig is erre vágytam. - mosolyodtam el ő pedig viszonozta.

Pár nap múlva megtartottuk az esküvőt… annak a napnak, tökéletesnek kellett volna lennie. A ruhának, amit napokig válogattam, a kék rózsáknak, amiket együtt festettünk. Az apámnak, ahogy bevonulunk... és... neki ott kellett volna állnia az anyakönyvezető mellett. Ehelyett egy kocsi alatt feküdt, valahol messze. A nyakkendője. . biztosan megint rosszul volt megkötve, a kezében pedig a kedvenc süteményemet tartotta. Én pedig elfutottam messzire, el, a hamis könnyes részvétnyilvánítók elől, el kék rózsáktól, el. . messzire akartam futni magamtól. Magam mögött hagyni mindent, érzéketlenként élni tovább, vagy meghalni, hogy ne érezzek többé semmit. Némán lépdeltem végig az ódon falak között, a ruha, amit előtte napokig válogattam szakadt és mocskos volt. Csak kerete voltam önmagamnak. Sikítottam, ordítottam hátha eljut. . ahhoz az egy emberhez akinek meg kell hallania. . - A hölgy felállt és az időközben elszenderedett unokát átvitte a szobájába. Visszatérvén újra csak bámulta az eget, miközben arra gondolt, bárcsak sose ismerte volna meg, soha nem érzett volna semmit. A könnyei álomba ringatták, s lélekben megszorította az ő kezét. . hogy többé ne engedhesse el.