A "" kifejezés eredménye:

Lelkem sivatag, benne bolyongok…
Nincs út, mindenhol csak homok…
A nap is ezerrel süt… lehet vagy 40 fok…
Én nem bírom tovább… összerogyok…

Találkozunk valahol és Te azt kérdezed: Hogy vagy?
Erre a válasz az lenne: Köszön boldogan!
De ezt most nem így érzem, mert szürke minden,
Csak foltokat látok, s kontúr sincsen......

A szemébe nézek, és eszembe sem jut, hogy akár nemet is mondhatnék. Mi ez? – sejlik fel bennem a kérdés, de egy képzeletbeli legyintéssel el is hessegetem magamtól. Teljes természetességgel csúsztatom ökölbe zárt kezem a tenyerébe. Nem nyitja ki az ujjaimat, úgy gombócként fogja körül. Kellemes az érintése. Meleg és puha, pont, mint a szeme. Jó. Nagyon jó. Nem beszélgetünk, csak megyünk, lassan...

Szenvedek, csak szenvedek
Mert érzem boldog többé már nem lehetek
Széthasít a szörnyű fájdalom,
Könnyeimet ölembe hullatom...

Csoda, hogy élek
Csoda, hogy érzek
Csoda, hogy vagyok
Csoda, hogy alkotok
Csoda, hogy még bírom ...

Fájdalmas dal, bús pillantás,
Furcsa világ, az élet más...
Kuruc gyerek, hazát remél,
Hűsége csak, miért ő él! ...

Ekkor jutott eszembe az a vers és lassan elandalodtam, milyen jó lenne, most a kis szelecske helyében lenni és a magasban fenn a szerelmem után menni, látni mit csinál éppen, vele lenni, ha csak egy pillanat erejéig is. És ekkor azt éreztem, hogy valami emel fölfelé a magasba...