Novellák - 63.oldal

Elmúlt a nyár, megjött az ősz és Irma újfent behúzódott a lakásba. Így ment ez éveken át. Aztán az egyik tavaszon már nem ment Irma a bicikli megőrzőbe. A cukra is vacakolt,a vérnyomása is ugrált,a reumája is kínozta… szóval volt indok a távolmaradásra bőven. Irma kezdett mindjobban magába zárkózni...

gyszer aztán szörnyű dolog történt: Mici megsebesült! Egy hűvös, novemberi reggelen éjszakai műszakból hazaérve éppen biciklimet toltam be a pincébe, mikor panaszos macskasírásra lettem figyelmes. A sírás a liftakna felől jött. Odarohanok, benézek: két könyörgő, elgyötört macskaszempárba ütközik kutató tekintetem. Mici volt az...

A farkas túl korán örült. Azt hitte, ha csak ritkán látják az emberek - főleg az a fejkendős vénasszony- talán majd nem félnek tőle. Talán elengedik azt a kis törékeny lánykát egyedül is az erdőbe gombát szedni. Talán ... talán havonta egyszer végre jól lakhatna és rovarok, meg csúszómászók helyett emberhúst is ehetne. Erre most itt áll az esőben és semmi. Fejét alaposan eltakarta, hátha a jólelkű emberek megszánják a hideg, sötét éjszakában várakozó hontalant...

Irmát csak úgy ismertük a házban, hogy „a macskás”. Irma öreglány volt, egyedül élt állatseregletével együtt, magányosan megbújva kilencemeleti panelcellájában. Élete egyhangú, szürke, semmitmondó, mint afféle pókhálóba burkolódzó vénlányé. Tulajdonképpen negyvennyolcéves koráig nem történt vele semmi. Akkor aztán csuda dolog esett vele: Irma meghalt. De hogyan?

– Énekeljen csak kedves amennyit, jólesik, engemet nem zavar! – mondtam, hiszen a diszpécser központ kapcsolgatásában tényleg nem zavart meg.
– Tényleg nem tetszik rám haragudni, az éneklés miatt? – kérdezte újra, esdeklőn várva igenlő válaszomat.
– Úgy énekel, ahogyan akar! Szívesen hallgatom...

Ne szólj, mert nincs szó.
A mélység magába szív. Hagyd. Repülj, ha gondolatban is, szállj le oda az árnyas szurdokba a messzi kékes ezüstfonálra. Mire odaérsz, óriássá nő, mindent magába nyelő tengerré...

Kopottas fehér falak vesznek körbe. A terem közepén unottan nyújtózkodik egy óra. Ólom mutatói csiga-mód kullognak a hatalmas fehér számlapon. Már régóta figyelem kérlelően, de ügyet sem vet rám...

Ha becsukod szemed, tán még hallod a navajok lépteit, hallod a távoli dobszót, s megérted, miért nem félik a mélységet. A sziklák s a mélység - s ők is - csak így együtt léteznek...

Lassan felér a Savoyai szobrához. A palota díszőrsége a szokásos három lépés után bokacsattantás, fordulás, három lépés vissza módszerrel figyel. Amott két alabárdos testőr áll mozdulatlanul, díszmagyarban, tollas sisakkal. Az őrség miatt csak a sikló felső állomása mellett áll meg, amiben éppen ekkor mozdulnak meg a hatalmas kerekek, a sikló két kocsija elindul egymással ellentétes irányba...

(A történet nagyrésze Nick Cave - Bunny Munro halála c. könyvének alapján íródott.)

Egy napon, amikor éppen a galériában ténykedett, ahol legújabb műveit akarták kiállítani, találkozott egy gyönyörű nővel. Hosszú barna haja volt, és kacéran villanó zöld macskaszemei. Vékony volt, törékeny. Amikor a férfi meglátta, vágyat érzett, hogy ezt a gyönyörű nőt karjaiba zárja, és védelmezze, míg meg nem halnak...