Írásaim

sírt ma az éjszaka,
könnyei hullottak,
felhő mögött
szomorkodott a Hold ...

Thomassal és főképpen, hogy mondjam meg neki, hogy egyáltalán nem szimpi…
A gondolataim ide-oda ugráltak és akkor megjelent Grapen Benjamin, égszép színű szemével, izmos testével és a csúcsszupi bőrdzsekijében. Azt hittem ott olvadok el… és őőő… pont őőő… keresztül nézett rajtam…

1 lányról szól, kinek gondolatai ide.oda ugrálnak..és szerelmes lesz..Talán épp abba szeretbele akib...

Ment is minden, mint a karikacsapás. Tényleg nem számítottak ránk, és tíz perccel a kezdés után már bent voltunk, a foglyokat bezártuk és elkezdtük az anyagok felpakolását. Ekkor csesződtek el a dolgok véglegesen. A levegő megremegett, és ahol eddig csak a puszta volt, most három céges csapat vette körül a bázist. Az egész bázis csak csali volt és tudták, hogy rá fogunk harapni...

Szerintem valaki odafent nagyon összeveszhetett régen halott nagyanyámmal, mert folyamatosan rám járt a rúd. Vagy valami ellophatatlan erődítményt mutattak, vagy olyan helyen parkolt az ipse, hogy esélyem se volt, egyszer meg amikor odaléptem az ajtóhoz, akkor láttam, hogy a kocsi fél eleje le van bontva, szinte kilóg a motor belőle. Én meg kifogástalan autóra kaptam megbízást...

Így történt meg, hogy Fibi végül mozdonyvezető lett, meg önkéntes tűzoltó, mert gyenge tüdeje miatt nem vették fel hivatásosnak. Apja végül beletörődött a fia sorsába, főként azután, hogy elment Fibivel egy-egy útra, és együtt nézték, ahogy a sínek a távolban összeérnek, ahogy az utasokat várja a család a peronon, és összeölelkeznek...

türkiz égboltra fehér pamacsok ülnek, én
csak nézlek téged, az ég kékje szemedben
a mély tenger, s én csak merülnék benne
órákon át, szíved ütemére dobbanna
az enyém,...

A hely tökéletesen várbörtön hangulatú volt, gyertyákkal a falakon és olyan mesterkélt, hogy szavakba sem lehet önteni. Azért ennél eredetibbet vártam, ha már ennyit szenvedtem vele, hogy ide lejussak. Tulajdonképpen az egész egy széles folyosó volt, végén egy kétszárnyú tölgyfaajtóval. Komolyan csak a falakról lógó bilincsek, meg a huhogó szellemek hiányoztak...

Már nem érzek irántad szerelmet, bár tudom életem végéig szeretni foglak… a szívem mélyén, a legeslegmélyebb zugában, ahol senki sem találhat rá erre az érzésre… még én sem. Már nem érzem a hiányod, és az űrt betöltötte egy új érzés. Egy szenvedés nélküli, békés, nyugodt érzés, ami kiszorít minden egyéb mást… Téged is… Biztonságot nyújt, menedéket ad, és már nem félek belevágni az újba…