VP3

Nézem megsárgult fényképedet
Nem ismerlek
Miért nem?
Az élet mért ily kegyetlen?
Mért nem élhetsz most?

Nézem megértő szemeidet
Fürkészem távoli tekinteted
Mi jövőt kutat,
Mégis a múltat
Te tudom, értesz
Szavak nélkül, élettelenül
Az emberek
Nevetve s kissé félve
Tekintenek a bohócra
A buta vágyakozóra
Ki egy fényképért eped
Egy lányért
Kit sose érintett, kivel nem beszélt
Csak látott.
S a látás nem elég?
De elég-mondom én
Többet tudok róla, mint bárki más
Tudom a nevét
S ha belenézek szép szemébe
Látom álmait
Pillangóként kergetett vágyait

Ő nemcsak egy fénykép
Élt
Lélegezett
S érzett
Szerelmem nagy
Mert nincs bánat
Mely elhomályosítaná
Engem meg nem haragít
Soha egy szóval
Meg se szid
Egy pillantással
Vissza sose utasít
Egy fejrázással
Ő néz, mosoly játszik ajkán
Tud ő mindent.
Te! Szerelmem birtoklója
Tudod, tiéd vagyok
Sebeim gyógyítója
Szívem bábod,
Mit te irányítsz
(Kiszolgáltatott bábja vagyok
Gúzsba kötve
Odaadom neki magam,)
Félrehúzom a bőrt, látod szívemet verni
Látod, érted dobogni
Nálad a tőr, szúrd mellembe
Ha van hozzá merszed
Megölni tenmagadat
A tehetetlenség, nem ijeszt meg.
Tudom, ez lenne veszted


Ő gyógyír sebeimre,
Zarándokhely, hol az élet rossza elkerül
Megnyugvás és emlékezés
Rég elfeledett megértés/érzés
Évek homályából előkerül
Vagy csak a lencse mutatja ezt?
Lehet mégsem ez,
Szívem megváltója
Fájdalmim csillapítója?
Talán csúf, romlott belül
Fényes külső, szép szemek
Mind csak csalás?
Létezhet,
Hogy az én szerelmem
Belseje rothadt, míg kívül ép?
Nem, nem!
Lehetetlen!/ Nem lehet!
Érzem világát szívével
Látom szemével
Fényesen, édesen

Sóvárgás, s vágyakozás
Vágyom rá, illatára
Csak egy kis szellő, mely
Nem elkapott pillanatok szagát hozza
Hanem az övét
Tudom, ha megérezném
Boldog lennék
És tudom, ha megérezném
Nyomorúságos lenne élnem
Rá vágyakoznék minden nap
Hónapban, órában
Percben, héten
Szemei sugarában
Tengetném életem
Míg csak bele nem halok
A hiábavalóba
Nem, nem akarom!
A boldogságom legyen nyomorúságom?
Szívszerelmem-végzetem
Hozzád szól fel kérésem
Egy nyomorult halandóé
Ki esengve kér bebocsátást
Rég illatú emlékek,
Fényes üvegek (közé)
Papír istenek közé,
Színed elé.
Kérlek hallgass meg, ne fordulj el
Ne vedd el az életem
Vondd vissza igézeted!
Mellyel rabságba ejted szívemet!(szívemet rabságba ejted)
Ne kívánd pusztulását
Hűséges szolgálódnak
Add vissza szívem
Kérem a lelkem
Akarom az életem!

Az életem mely derűs volt nélküled
Csak üres, tátongó seb
A lelkem mely önfeledt volt
A lelkem, ami gondterhelt volt
A szívem, amely boldog volt
Ami nem dobogott.
Ha elszakadok tőled, tudom, meghalok,
De, mint Főnix hamvaimból feltámadok
Új lét sarjad, szebb, boldogabb élet
Jobb halál, mint mi véled érhet

Hát nem szánsz meg?
Mosolygsz?
Te gonosz lélek!
Pokolbéli mocsok!
Nem te vagy, kit szerettem
Nem e gúnyos mosoly
Amit sose feledtem
Mely előttem lebegett,
Kísérte utamat,
Én édes védőszentem
Mindig velem maradt!

Ki vagy te?
Mért kísérted
Lidérclelkemet?
A mosolyod fáj, dühít
Érzem, szerteszakít
Szívem köré fontad karodat
Borzalmas vasláncaidat
Most ledobom terheimet
Végzek veled!

Nézem megsárgult fényképedet
Darabjai kacérkodnak hűs szellővel
Kisuhannak uralni az eget
Mint szabad madár
Ez volt az én szívem kulcsa
S te voltál a börtönőr
Megkönnyebbült a lélek, újra,
Többé rám nem tör
Vágy irántad, felejtek
Ki voltál?
Nem ismerlek,
Nevedet tudom, de az nem elég
Már egy pillantást sem vetek feléd.

Nem ismerlek,
S nem foglak,
Nevedet szél söpörte
Kimosta szívemből az új remény
Egy lány, kit szeretek
Ki majd megment engem átkoktól,
Elveszett álmoktól,
Ki vezeti lépteimet
Ki lámpással előttem, jár
Az utat mutatván
Hol a szerelem vár

Nem csak hamis képzetek

Mert képzet volt az csupán
Mely szívemet elnyerte
Vágyakozás egy szebb világ után
Mi szívemet összetörte