Vígasztaló

Ahogy ajkadon huncutul játszik a fény,
Mikor karommal ölembe temetlek én,
Takarva a világ fájdalmai elől,
S lelked lelkemhez menekül…

Ahogy egy kósza könnycsepp szemedből legördül,
S kergeti egy másik arcodon keresztül,
Sírós barázdákat szántva így oda.
Végül a könnycsepp lehullik a porba’…

Ahogy hajadba belekap a szél,
S a percek üteme bánatodról mesél.
Ahogy múlik az idő, mégsem jönnek szavak,
Mert félsz, hogy az álmaid csak álmok maradnak…

Akkor én ott leszek,
Hogy új reményt teremtve begyógyítsam sebeidet.
Hogy visszahúzzalak e valótlan világba:
Továbbra is leljünk egymás vigaszára…

Akkor én ott leszek,
Hogy az élet esélyének
Egy új gyökerét
Bizakvón, s dacolva elültessem Beléd…

Mert Mi, mint égő gyertya, s annak csonkja,
Folyik éltünk viaszként, - egy mederbe fonva.
Én Veled leszek, szorítva kezed,
Ha szemedből kihunyna a fény…