Vers egy bakelitforgatóhoz

Pár percig tartott csak,
Pár nap, nem soká,
Ott állt a lány,
a táncoló tömeg közepén
két vállán Erős Férfikéz,
Azt remélte, a Magánynak,
mit reá a Sors béklyóként rakott,
Vége;
Végre. Fellélegezhet.
És jöttek Napok,
Majd hetek,
a Varázslat csodálatos lett,
És aztán a Menny Pokollá változott,
A Férfi, ki csodát hozott,
Elvette a Reményt,
Utána nem maradt más
Csalódás, Holt Fájdalom,
Bizalmatlanság, Eszméletvesztés.

Kit akarsz átverni Te EGy?
Őszintétlenséged oly erős, mint Karod.
Keverd inkább Lemezeidet,
az izzó szenvedély helyett.
Ne csalj, ne játssz,
a Boszorkány,
mely belőlem árad,
Holt Rontást küld Feléd,
Nem érzed?
Meglásd, az érzelmek
hozzád, Terád visszahullanak,
És a félelem, mit bennem Éreztettél,
Belülről égeti majd Tested.

Nem, oh Nem.
Ily vérszomjas nem lehetek,
A Felhők mögött,-tudom-,
ott a Napfény símogató íze,
Szívem Melengeti,
Reményeim Felkelti;
De ez a tüske, mit
tőled kaptam;
Oly vérveszteségbe torkollik,
mit Sötét kamrák,
fográzó lehellete sem olt el,
és ha most épp Mosolygásra
áll Édes Szád,
Hát fagyjon el Minden Remény,
Sötét Tüzek Szikrái
olvasszák szét
ócska bakelitlemezeid
Drága Halmazát!

Hát mit követtem el én,
hogy Velem ily játékot játssz?
Miért-e izzó Szenvedély,
Minek a Tűz,
Az Ölelés, a Csók, a Vágy,
Az Arc, a Szem, a Száj,
Ha mögötte csak felborzolt
kedélyű tépázott fa áll,
És nem jön már többé a
Kikelet?

Szemeim Csordultig teltek könnyel,
Az Eszem már tudja, Vége,
De az szívem, az a fránya még
Él, még Remél,
Pedig sejti ő is,
Ez volt az Év első Szenvedélydús
Szenvedése.