Változó

Álmos szendergés a délután,
benne minden ugyanúgy, mint eddig.
Egybeolvad, változik kép a kép után,
foglyaimat rejtem - s ők elengedik.
Egyedül nem! Mégis egyedül mindig.
Sírjanak utánad a szabad szelek,
távolodva időinktől - ki ott izzik
változatlan, s elfordul keletnek.

Szomjasak a földek, köpenyükbe csikartak
a hónapok- négy elhalt páncél. Sírok sebeiken.
Koszorúnak állítom képeimet, - halott szavakat -
rajtuk feslik tovább a lepel, változón és híven,
ahogy letekint rám, benne fordul
keletről a nyugat; lesz elérhető nemsoká.
Adj még rész idődből, Holdam, ki konokul
virrasztasz fent, álmaim hajnalán!

Előtör ez az izzás, bár most nem kerestem,
s ő szótlan lelt rám, átlibbenve
a változás iránykeresett korszakán,
és múltamból hangtalan lesem, ráébredve,
hogy megleltem egy tárhelyet,
az eldobott képeket, és figyelem
szájadnak ívét, a pihenő meleget,
ahogy arcodra megtér, ott mellettem
üres most a tér; voltál és leszel.