Valahol, messzi…

Kevés a hely, ahová elbújhatok,
Egyedül lehetek, és csak magam vagyok
Csak én és senki más,
Mert nem zavar be a külvilág,
A fejem és a gondolataim,
A lelkem, meg a saját gondjaim.
Néha kell egy kis áramszünet, magány, meg egy mély levegő,
A dunapart, 2 messzi templom a horizonton, kikötő,
S az ember nem gondol semmire, csak néz ki a fejéből,
Kikapcsol, s bambul a tájba remélőn,
Nem jár az esze se pénzen, se nőn, se családon, se a holnapon,
Hogy mi van a zsebében, azon,
Mit gondol anya, mikor hazamegy a fia,
Értelmetlen - nek tűnően - eltöltött ˝percek˝,
De engem csak ez nyugat meg;
Ilyenkor érzem, hogy magam vagyok,
Találok megoldást, bármekkorák a bajok.

Úton hazafelé boldogan ballagnak el mellettem a párok,
Én meg még mindig ugyanaz, még mindig valakire várok,
És mi van ha hiába: - lehet, hogy olyat sohasem találok?
- Akkor meg mit ért az életem?
Szenvedve egyáltalán élhetek?!
Mit ér, ha az ember egyedül él?
-Egy rakás szemét, semmi más, az egész.
Nincs kivel megosztani mit érez,
Csak reméli a jót és vérez
A lélek ha társa nincsen,
S megtalálatlan kincse.

Nem felel, és nem kérdez…