Útravaló

Lába lép és nem köszön
kopog még tán macskakövön
S mint hó a kopott ködmönön
csak folt, hiába dörgölöm

Lelakott lámpás, mit dörgölni kár
nem is tenném, hisz nem muszáj
Enyhén viszket, és néha fáj
lelombozó a néma táj

Magány megint, fának való
mint tó partján a csöndes hajó
Eltévedt talán, így kong a szó
csak nyögve lépdel, mint vén apó

Megtöltetlen, üres verem
hiába már, hát megszegem
Ó jöjj a fához, jöjj velem
s csak ülj mellettem csöndesen

Itt madár fütyül, virág zenél
nagy tél után tavaszt remél
Hogy itt tartson még, nem henyél
bár erőtlen, mint gyönge szél

Tarsolyt gondol, s aranyat belé
mit nem kell osztani húsz felé
Vagy forró a leves, vagy híg a lé
mindegy, csak gondold magad elé

S táncot mímel, bár lába mankó
vigyorog, mint sok fajankó
Nekünk rémhír, neked ajtó
a síró barát szívszakasztó

De menj csak, port a pornak
s kinézve aljáról boroscsupornak
A barát köszön, ha hozzászólnak
bár szemében könnyek lapulnak

Emlék, vagy viszkető folt
mit vakarni kell ha szépen dalolt
Helyén majd fal nő, mit lustán pakolt
a múló idő, hiszen csak volt.

Aztán vigyázz, ez nem néma echó
mi néha nem kell, néha meg jó
És az ki sirat, s a néma tarló
nem mindig meleg kandalló

Van virág is, meg könnyes szavak
háttérben épp épülő falak
Ölelések, hisz ezt is szabad
s néhány szál, mi éppen szakad...