Utak

Fáradt az este ha megjön a Vándor
Megtörten szabadulna az út porától,
Nehéz köpenyét teríti egy székre
S talán, talán megpihenhet végre.

Hosszú az út, melyet már bejárt,
Sok volt a nap, míg e percre várt.
Tűzégette lélekkel indult el rég
Tiszta volt s valamiben bízott még.

Próbált menni egyenes úton,
Lépni előre, nem töprengni múlton,
Nézni a célt, mit nemes lelke látott,
Melyet tiszta szívből elérni vágyott :
A Boldogságot.

De rájött gyorsan, rá kellett jönni,
Ezen az úton nem fog célt érni.
Álnok csak a mód, mely talán jövőt ad,
Hazug, becstelen, gonosz és vad.

Hideg a törvény, mit az agy diktál ,
Rideg, mellyel szemben tehetetlenül áll.
Más ez a szó, mint amit ő várt,
Kérdi csak merőn : ez az élet hát ?!

Már fáj a szív, nehéz a lég,
Felüvölt fájón : ebből elég !
De nem hallik, elvész a hang,
Elnyomja hangját a lélekharang.

Őérte szól már, a sírt megásták,
Temetni kell, ki nem emelt bástyát,
Nem lett rideg, acélba burkolt,
Ki testvére nyakába kötelet nem hurkolt !

Összekötve a kéz, mely most árva
Nem számíthat így semmi barátra !
Csillanva suhan, lesújt a penge,
Bukik a jó, így most minden rendben ?!

Ti tudjátok, csak merre haladtok,
Mi is a cél, mit is akartok,
De valami nem jó, azt látnotok kell
S észrevenni végre, hol rontottátok el !