Ülök

Furcsa, hogy itt ülök megint,
Magam elé meredve hallgatom a zenét.
Azért szól, mert zavar a csend,
Valaki azt súgja, hogy rossz helyre tévedtem.

Pedig csak itt ülök. Nem is mentem sehová.
Gondolatban járok ezerfelé, közben embereket látok.
De hű társam csak a magány, ki nem hagy el,
Mert tudja, hogy ezt egyedül nem bírom el.

Olyanokra gondolok, amikhez közöm sincs,
Csak szeretném, hogy összekössön velük valami,
Ami talán annyit érne, mint egy igazi kincs.
Ez tán nem más, mint egyetlen szó, de bárhol keresem, nem találom.
Lehet, hogy azért, mert épp a szenvedéshez vonzódom.
Nem tudom.

Ki kéne lépnem innen, mert ez szinte reménytelen.
Egyre jobban érzem, hogy nem jó idebenn.
Nem bírom a súlyát, nem értem a lényegét.
Mintha itt csak viccből lennék és valami nem létezőt keresnék.
És mintha fönt valaki rajtam röhögne.
A tévedés, ami körülvesz, úgy tűnik, megmarad örökre.

Keresek valamit, ami talán nem is kell.
Csak szinte mindenkinek megvan. És lehet, hogy ez bosszant fel.
De mi van, ha épp nekem nem is kell?
Meg kéne tanulnom, hogy magamnak higgyek,
És egy kicsit azoknak is, akik körülvesznek.

Mert kifelé nézek, de befelé látok.
Magamra formálom az egész világot.
Elferdítem, megrontom, a szép dolgokat nem látom.
Vakon tapogatózom a saját falaimon.

Mindenből reménytelent csinálok,
Magamat egy szűk kis ketrecbe zárom,
Amit még csak ki sem töltök, de mégis utálom.
Szűk a testem, a fejem meg szorít!
Kitörnék, de merre menjek?
Mindent hideg sötétség és remegő félelem borít.