Mint az álom fellebbentem,
Hegyek felett meneteltem.
Láttam napot és csillagot,
A Hold köröttem ragyogott.
S a mindenségnek pora, fénye,
Kergetett engem a légbe.
Repültem a fények útján,
S felébredtem porba hullván.
Álom volt csak, képzelet,
Érintve testem, lelkemet.
Megcsalt és hitet adott,
Elment! s engem itt hagyott.
Az írók mindig arról beszélnek, hogy egy szép napon örökre elhallgatnak. A lényeg hogy a dolog drámai legyen. Rimbaudnak sikerült, Valéry húsz évig bírta... de a legtöbb írónak, költőnek csak a szája jár. Talán ez is hozzátartozik az alkotáshoz... nem is baj. De fog még viszketni a kezed, az biztos.