Egyedül ül a csendkirály a várban,
egyedül a szobában,
csendben,
nagy magányban;
Édes keserű visszahangzó egyedüllét,
csak néz maga elé s mellé,
de ott is tél van, mindenhol hideg tél.
Áttetsző jégcsapok,
s szilánknyi szemkristályok
melyek izzanának fényesen,
ha a Nap járná az eget, de nem lehet,
mert sötét éjszaka van, és minden fekete,
a Hold sem ballag őrködve apródjai felett;
Az örök kárhozatra ítéltetett, kinek sorsát átélheted,
hogy megtudd nekem mit jelenthet mind ez:
A kínzó emlékek, viseli a jelet
egy hajótörött sorstárs az élet háborgó tengerén
egymás felé sodródó megtépázott lelkén,
s akkor a horizonton talán felcsillan a remény,
feltűnik az utolsó csillag, egy tündearcú angyal,
a mindennapok szivárványtalan azúrkék egén.
Ha nem akarsz lemaradni:
Értesülj a legfrissebb történetekről első kézből ott, ahol akarod!
Friss hozzászólások
brtAnna:
Sajnos nem találtam hozzád más...
2025-07-08 00:01
Legnépszerűbb írások:
2010-09-23
|
Egyéb
Barbara, Kedves!<br />
A villamoson láttam meg a nevetésedet, mintha csak Te lennél, akkor...