Tél

A néma erdő félhomálya
lágyan rezgő köd- ruhája
hótól nehéz csendben ül,
ahogy a Hold- fény rávetül.

Nehéz árnyak surrannak fürgén
jégbe zárt tavak tükrén,
s ahogy a kis tisztáshoz érnek,
rejtett világokba térnek.

A fák sápadt, ezüstös törzse
mintha a csillagok felé törne,
s ahogy águk rezzen a szélben,
bagoly kiált rekedten az éjben.

De valahol messze jégmező roppan,
valaki fagyott testébe toppan,
s fáradtan csikorog az avar,
mit súlyos léptek zaja kavar.

Egy magányos alak kóborol lomhán
fehér köpenyét kezébe fogván,
s ha ódon csengettyűit rázza,
friss hó szitál az éjsötét tájra.

Ezüst szemében milliárd év ragyog,
szakállát kővé dermesztették ős fagyok,
s lába nyomán jégvirágok nyílnak
minden évben, mikor decembert írnak.