Tavaszünnep, sütögetés, egyebek...

Lobog a tűz,
s köztünk ott a sok év,
meg az a nő,
meg néhány tört szív...

hogy hiába minden,
hogy elég a hús,
hogy nem sokra vittem,
hogy most hozzám bújsz...

hogy reszket a lelkem,
ha látom szemed,
hogy nézem halkan,
hogy más hogy nevet...

hogy eleget ittam,
hogy nincs több dohány,
hogy mindent od’adtam,
maradt a magány...

és hiányzol mégis
és mosolyt fakaszt,
ha fagyűjtés közben
belém akadsz.

És tán ősi reflex
bújik elő,
ha megölellek,
soselátott erő

tép és szaggat
hozzád, veled,
feléd, tőled
és ellened...

S röhög a világ
hajnal felé,
hogy őrzöm a tüzet,
s álmod mellé.

Riasztón süt
a felhők mögött
az öreg hold,
a kerekre tömött...

a sehonnanvett biztonságban
soseszólt szavakkal búcsúztam el,
s hogy lehetett volna máshogy is szépen,
naplementében és kéz a kézben
csendes, romantikus szobában,
tóban, ágyban, a világban...
ahogy másoknál - nem érdekel.