Tagadás

Szavaid lágyan hullanak
a csillogó szempárba.
Gondolatok szaladnak
messze a világba.

De ez az ajtó már bezárult,
édes hangod kinn rekedt.
S ha újra ki is tárul,
én nem mondom, hogy szeretlek!

De muszáj mondanom,
mert újra elfog az érzés!
Nem szabad elrontanom,
közel a kétségbeesés...

Mit tudnék tenni,
hogy fenntartsam világunk,
hogy az, ami volt eddig,
ne legyen megbánásunk?

A gondolat-szál előttem lebeg,
elérni képtelenség.
Egy karnyújtásnyira reked meg.
Többé már el nem érném.

Talán a félelem fog vissza?
Árnyékként követne ez a sötétlő tömeg...?
Hogy egy váratlan pillanatban
felizzon és körülöleljen?

De elég a gondolatokból!
Mi értelme, hogy rájuk figyeljek?
Csak elkergetnek a valóságtól...
Az édes álom soha nem ér véget.

El kellene menekülnöm?
Engedni, hogy kicsússzon a kezemből..?
Szabad-e megőrülnöm,
miközben a démonokat űzöm ki a szívemből?

Ragaszkodjak-e a múlthoz,
vagy jobb lenne szállni hagyni?
Nem tudok mit tenni, visszahúzol;
időről időre próbálok elszakadni.

De muszáj mondanom,
mert megőrjítenek az érzések,
Követ a sötétlő fantom...
Én nem mondom, hogy szeretlek!