Színház

Felgördül a függöny, a színész színpadra áll,
arcán széles mosoly, a fény csak úgy vibrál!
A néző tapsol, a színész mélyen meghajol;
a függöny legördül, a sztár elvonul.

A díszlet mögött már minden más:
nem színház ez, hanem a kegyetlen valóság.
Nincs jelmez, nincs álarc, sem betanult szöveg;
Itt minden valódi, senki sem nevet.

A színész csak néz, néz maga elé,
tekintete üres, szíve-lelke túl nehéz.
Nem könnyít rajta semmi, az élet meg sem áll,
Jön a második felvonás, színpadra hát!

Kilép újra, beszél és remekel,
a nézőtér csupa hahota, bánat itt senkire sem lel!
A színész túl jó, nem látják, hogy szenved,
Nem tudnak semmit, csak ostobán nevetnek.

A szünetben, ha lehet, még rosszabbul van,
szemébe könny gyűlik, s fájdalma már túl nagy.
Nem bírja tovább, elrohan, elfut,
a darab végén már nem ő játsza Orsinot.

Nem kell messzire mennie, hisz’ a színház a folyóparton van,
S a híd sincs messze, pillérei fényesen világítanak.
Felsiet hát, lábát átveti a korláton,
könnyeit letörli, s lendületet vesz, hogy ugorjon.

A rugaszkodás sikerül, zuhan már a mélybe,
s most szánalmas élete pereg le előtte.
Aztán nincs más, csak hatalmas csobbanás,
mellyel az élet elszáll, s ismét győz a halál.

Az élet nem játék, nincsenek kártyalapok,
nincs se ász, se adu, se szín, se sor.
Csak színház van és színészek, meg szövegkönyv és jelmezek,
de nincs, ki látná, hogy ezek csak kellékek.

Kellékek egy szerephez, hogy leplezzük a fájdalmat,
hogy hazudjunk magunknak és megfeleljön másoknak.
De nem tudjuk, hogy meddig bírjuk, meddig tart a darab,
míg végül a halál a színpadról örökre elragad.