Szerenád

Pusztító tűz rég kialudt,
kiégett puszta lelkem,
s az örjítő magányban
csodás társra leltem.
Te vagy az, kiért sírjába hull a hold,
s kiért holnap holtjából felragyog.
Te vagy az, ki gyönyört hoz a szemnek,
kiért rozsdás roncsok tengereket szelnek.
Érted él az ember,s gyűri földjét a paraszt.
Érted kél a szél, s fonnyadt vitorlát dagaszt.
Érted érik a búza ,s őrlődik porrá,
érted válik a zűr gondolatokká.
Egy angyal az, kiért öntöm lelkem szavakba:
szerelmes vagyok magamba!