Sötét ballada 2.05b

Január

Magam vagyok a sötétség,
hideg és üres, de ha úgy érzed, kövess,
mert én a fényt keresem.
Vállaimra nehezedik föld és ég,
hatalmas súly, - a régi és az új, -
a világok bennem, de elviselem.

Álmaimat sokáig hó borította,
de most, hogy látom, már napfény az álmom,
a meleg és a biztonság,
mint az asztalon a szülinapi torta,
rajta gyertyafény, - tucat naív remény, -
és a kívánt álomország.

Vágyakozik a boldog ember is,
ez sajnos tény, talán ő is szegény,
mert tudja, amit én tudok,
hogy éppúgy, ahogy engem is,
őt is üldözik, - akár le is győzhetik, -
és végül veszíteni fog.


Február

Tart még a próba, felzeng a nóta,
ő korcsolyán táncol, s másokkal viháncol,
én kitárom karom, s az ölembe pottyan,
végre átkarolhatom, de eltaszít nyomban.

Láttam őt ismét, a zavart is arcán,
ó, te gyönyörűség a fagyott tó partján.
Nem mozdul, nem lép, nem fut el, de lát,
az örök fény a tét, elindulok a hídon át.

Fogja a kezem, elmegy az eszem,
megcsúszik a jégen. "Vigyázz, szépségem!"
Védelmezőn ölelem, s bár az est eltakar,
a keze a kezemen, jól tudom, mit akar.

Ásít az édes, kedvesen tagadja,
álmos és éhes, de fel mégsem adja,
míg a hajnal fénye az égre nem szökken,
míg ott vagyok vele, és ő ott lehet velem.


Március

Fagyos még az út, a végtelen alagút,
havazik odakint, havazik már megint,
korpát hullat az ében hajzuhatag,
látom az utcalámpa alatt, ahogy felém szalad.

Ropogó hóban rohan, s nevet boldogan,
megláttam már rég, nézni nem elég,
elfeledteti a hosszúra nyúlt telet,
hiába látszik a lehelet, nem érzem a hideget.

Száz csókot ad, s szól, holnapig marad,
nincs rajta a ruhája, úgy bújik be az ágyba,
"Mellettem csak egy igazi férfi fér el."
mutat rám kéjjel, s szeretkezünk az éjjel.

Reggelre jött csoda, a tél eltűnt valahova,
ő ásítva ébred, "Gyere az ablakhoz, nézzed!
hívom őt is, és szinte szavalom,
"Kabát marad a fogason, vártam ezt már nagyon!"


Április

Mindenhonnan a tavaszi zsongás árad,
a parkok megtelnek enyelgő párokkal,
irigyek bámulják őket éppen egy pár okkal.
"Menj csak, mindjárt megyek utánad!
Ez a kutyapóráz az őrületbe kerget!",
- de megvagy végre, már el nem eresztlek -.

Séta zöldelő fák ölében, hol őt megláttam,
által a hídon immáron vele, s nem érte,
a hosszú sóvárgás mindenképpen megérte,
és a sötétség sem kúszik már utánam,
mert a kívánt fényt a kezemben tartom,
s többé már nem nyitom szét a markom.

Távolról látok valamit, de homályos a kép,
nem ismerem fel, mert párás a szemem,
ha erős szél fúj, attól gyakran könnyezem,
s hirtelen érkezett a baljós fuvallat épp,
épp nem láttam, mi volt a szürke árny.
Talán egy lány? Talán... talán... Nagy talány.


Május

Vad volt az este, ijedt a hajnal,
a múlt felkereste éktelen robajjal,
s ő hallgat róla, csendesen szuszog,
míg -, bár már hat óra, - én aludni sem tudok.

Ébresztő! Ébresztő! - ordít a vekker,
s épp oly dermesztő, mint maga a reggel.
Nyújtózás, kávé és cigi, szótlan pillantások,
megkérdezni most még ciki, egy kicsit még várok.

"Találkoztunk." mondja, én felsóhajtok,
"Az ő gondja!" mondom, s csókkal hárítok,
mert több nekem nem kell, én őt is megértem,
és jó, mert úgy mondta el, hogy még nem is kértem.

Ijedt volt a reggel, de vaddá lett az este,
tele oly szenvedéllyel, hogy remegett a teste.
A múlt végleg elment, s a jövő kettőnknek maradt,
hát mégis vigyáznak ránk fent, valahol, a kék ég alatt.


Június

Újra támad a nyár, régóta várom már,
langy esős hőség, és nem a fagyos jég,
neki szinte már szünet, de én dolgozom,
s bár ő ott is velem lehet, inkább feloldozom.

Ne unatkozzon, de ebédet azért hozzon,
és várjon délután, én pedig befogom a szám,
mert jó a dolgom, fent érzem magam. Fent!
Csak azt mondhatom, hogy megkaptam mindent.

Megkaptam! S úgy érzem, neki is megadtam.
Nem félek, mert tudom, ennyit biztosan érek,
és boldogan robotolok, mert jönni fog az ebéd.
A kaja csak egy dolog, nem mindegy, ki rakja eléd.

Jönni fog, jönni fog... - A kaja csak egy dolog -,
de ha hiába várom, azt azért van okom utálnom.
"Többé nem fordul elő!" mondja, és máris leteper,
mert ismer, ő az igazi nő, a béküléshez is szex kell.


Július

A születésnapom tényleg fontos,
szerintem... Mert ő baszott ott lenni,
hiszen neki "Ó, jaj, bocs,
a nagyanyámhoz kell menni!",
és az én kedvem bármilyen fos,
kérdezzem, hogy "Ó, hogy tetszik lenni?"

"Kérdezze a halál!" vicceltem vele,
de nem értette. Neki "Ez nem vicces!",
és most enyém az ő szerepe,
én vigasztaljam őt, különben, - Hess! -
ééés már kezében is a dolgok menete,
úgyhogy "Tudod mit? Inkább büntess!"

Egy hete alszunk távol egymástól
a köszvényes banya miatt csupán,
és nem léptem ki a szobámból,
csak mindössze két telefon után.
Az egyik, hogy "Pár napot kések mától.",
a másik, hogy nézzek új barátnő után.


Augusztus

Nem ő hívott, hanem egy barát,
olyan, ki barátot soha nem ver át,
s azt kérdezte, "Miféle gáz van?",
mert érezte... Neeem, látta! ...én nem láttam.

Látta őt mással, és elmesélte,
miféle kihívásal kell harcolnom érte,
mert az a múlt még ma is temetetlen,
csak meglapult, várt, s most ítélkezik felettem.

Talán ő volt az árny, kit láttam?
Vagy az árny szólt, hogy hibáztam?
A felhők gyűlnek, jön már a vihar,
eső kell a tűznek, melyet kiolt, s eltakar.

Hiába mondom el, "Hiányzol!
Hibáztam, s ha kell, kiáltom százszor!",
rám se néz, szótlan tovább megy,
szörnyen nehéz látni, hogy neki már mindegy.


Szeptember

Visszajön, kíván, látom az arcán,
de a múltat is akarja, "Nincs akkora hatalma!"
hitegetem magam, de miért is teszem?
Megtagadom a szavam, mikor megfogja a kezem.

Érvként csókol, és azzal szónokol,
de a csókja fáj, megront, eltaszít, "Várj!"
kérem tőle, de várni már nem képes.
Kimúlt belőle a régi íz. Keserű már, és nem édes.

Szürkévé vált, ahogy előttem állt,
átható homállyá, árny alakú lánnyá,
s a rémálom feléledt a szemeim előtt,
hogy így kapjon értelmet... Hogy felejtsem el őt!

Felejtsek megint, szokás szerint?
Ébredjek újra az esetből tanulva?
Ismételjem meg százszor, ha azt kell,
csak hogy egy újabb kínzó vágytól süllyedjek el?


Október

Nem én döntöttem sohasem,
mert sajnos azt én nem tehetem,
hiszen egy hiú ábránd voltam csupán,
s a szerelem maga a sors,
fejszekarú, lendületes, és gyors,
hogy ne meneküljek attól, amit nekem szán.

Lassan kínoz, hogy érezzem,
miközben kívánja, hogy élvezzem,
s fel sem fogom, míg csak játszik velem,
de egy nap aztán ráébredek,
mint a felnőtté váló, ifjonc gyerek,
ám akkor egy csapással leszegi a fejem.

Méghogy Ámor nyila, meg a Szív!
Kit álmában kínoz, az még oly naív,
mert azt rózsás ködfátyol bűbája zülleszti,
s hitegeti, mily szép idők várnak rája,
majd végül lehullik szivárvány csuhája,
s ki igaz valóját meglátja, bősz hitét elveszti.


November

Hatott tán az idő, - örök orvosság, -
az értelemre ébredő, s nem okkult baromság,
s szólt, "Bújj már a kuckódból elő!",
de oly nehéz a súly, s a vágy is mindent elnyelő.

Szerettem, elmúlt, ez valami más!
Ez egy régi, elavult, távoli önsanyargatás,
melyet jól ismerek. Ez bizony a múlt!
Kijárt iskolájábán ő az, ki engem megtanult.

Érkezik a hideg, s már nem is bánom,
mert csak ő érthet meg, s nincs miért nyarat várnom.
A testem ugyan ép, nem forr rajta heg,
de tegnap még ifjú voltam, ám lelkem ma már öreg.

Vénségemre kilépek a nagyvilágba,
szegényeken nevetve, s gazdagokra kiabálva,
"Mit képzeltek? Az élet oly messze!
Ne higgyétek, hogy még nincs minden veszve!"


December

Magam vagyok a sötétség,
hideg és üres, értelmetlen, hogy kövess,
mert nem a fényt keresem,
csupán kinek szívében ég, attól elveszem.

Volt az enyémben is remény,
de elkésett a végzet, és soha meg nem értett,
pedig oly kevésre vágytam,
s mindössze hamis fény, amit én találtam.

Majd egy barát nyújtott kezet,
és el nem feledem, amit akkor mondott nekem,
"Ha te sem csalod a világot,
még az is lehet, hogy valóra váltja az álmod!"

Az óévnek, mint régi életemnek,
ugyanakkor lett vége, mikor megértettem végre,
hogy minden rajtam kell múljon!
Mert van még az éveknek lecke, hogy a múlt tanuljon!