Sosem

mikor felébredtem azt hittem,
hogy mindez álom lelkemnek,
halk hangod s szemed kéksége,
mely újra felém vezetett.

nem tudtam vajon lehet-e,
ekkora szerencsém nekem,
még egyszer érezni téged,
ahogy megérinted testem.

látni véltem a kezedet,
ami ismét nekem intett,
majd remegve kérdeztem,
még mindig szeretsz engem?

szerintem akkor nem hittem el,
vagy inkább nem akartam ezt,
tudtam megint fájnia kell,
összes zugának szívemnek.

és mégis titkon reméltem,
felvirágzó valóság ez,
én pedig majd rendbe leszek,
és nevethetek édesen.

de persze csalódnom kellett,
gondoltam, hogy túl szép volt ez,
sajnos elménk összeért egy,
egy röpke, ám fájó percre,

megtudtam, mit akkor hittem,
csak kimondani nem mertem,
hisz te voltál az életem,
élet, mely sosem szeretett.