Sosem feledlek el

Sosem feledlek el,
és tudom nem vesztelek el.
Mégis miért látok esőt,
érzek sós zuhatagot ajkamon?
Mert egy pillanatra szívedet adtad énnekem,
mert meghallgattad énekem,
mert gondolatom tőled hallottam vissza,
mert az ég nékünk volt tiszta,
mert hűvöset adott egy erkély,
párban pirult hold és én: ej…kéj…
mert veled takaróztam egy estén.
Tudom, hogy te vagy én,
mégis kérdem én: „álmodol még velem?”
nélküled helyem nem lelem,
megremeg a lelkem,
csak hozzám vágnád már párnád:
„a hajnalt sem aludtam át, hagyjál hát!”
Akaratlanul szívemben a késed kedvesem,
könnyem most olyan mint vérem,
csak folydogál szépen…
Sosem feledlek el,
és tudom nem vesztelek el,
de nekem az érintésed kell,
a képed nem felel.
Pedig az életben kedvesen etet,
akkor szeme csibészen nevet,
akkor parancsolgat nekem,
csoda, hogy fejen nem verem.
Leveled dalában mélyedek el,
együtt dobbant szívünk éjjel,
mint két összetartozó iker,
neked jó: „csak mint barát?”,
hát legyen, delfinként úszom át,
lelkünk tengernyi zegzugát,
vagy egy óceánt is akár,
bármit megtennék, csak ne hiányozzál.
Sosem feledlek el,
ha megtenném: játszanék az életemmel!
Tudom nem vesztelek el, bár nem érhetlek el,
mégis még éltet: tán hiányzom én is néked.