Régi-örök kapocs

Egy gondolat indult neki a világnak,
Helyemből visszanézve mondhatom: nem hiába!
Apró volt és veszendő,
Elmúlt azóta már pár esztendő,
De még most is megy, mendegél,
Sorsa viszi előre, s hírnöke lett a szél.
Egykoron, oly réges-régen
- Bár tisztán él még emlékemben -
Összegyűlt a Gondolat, s nekivágott a nagy útnak...

Eleinte kicsi labda volt, pöttyös és kerek,
Játék volt és bolondság, de igazán remek!
Nem ismert végtelent, múltat vagy jövőt,
Pusztán boldogságból múlatta jókedvvel az időt.
Tiszta erkölcs és őrült szavak,
Belőlük lett végül eme kerek alak.

Telt az idő, ráfagyott a jég,
Ám a kis Gondolat ettől sem félt.
Összetartotta azokat, kik létrehozták őt,
Egy fura ifjút, s egy leendő nőt.
Untalan pattogott emberről emberre, szóról szóra,
Nem törődött a rosszal, egyre született: a puszta Jóra.

Mesélhetném tovább, mi történt vele,
Mert ő sosem lett, nem is lesz bánat eledele!
Belőlünk él és támogat minket,
Kizárja a gonoszt, s vért ad szívünknek.
Bántani könnyű, csípős szó akad elég,
A rontani vágyók örök célja: a fájdalmas vég,
De itt van nekünk ő, az apró kis Gondolat,
Megvívott már ezer harcot, elviselt millió szavat,
S számomra beteljesül a mi barátságunk alatt.

Fogadd e verset örök barátságunk jeléül,
Mely nem múlik csak nő és megszépül.