Reggel nélküled

Nélküled semmi sem olyan, mint veled.
Nélküled egyedül ébredek gyűrött takaróm alatt.
Hideg van, didergek, egyedül vagyok, csend van.
Körülöttem fehér reggeli fény, amely várokozón üzen:

„Nem vagy egyedül, nem olyan egyedül, mint most ebben
a szobában,
Mert gondol rád egy lány, akinek fontos vagy,
és aki gondolatban veled van, aki forrón hevült a karodban,
Mikor magadhoz szorítottad.
Akinek égett a bőre, duzzadt a melle és vágyakozón szorított az öle,
Akinek a karjaiban úgy érezted, hogy összeilletek,
És akinek a szavai józanságra intettek, és megragadtak,
Mert tudtad, hogy neki nem csak a testéből táplálkoznál
Vér-melegben vergődő vámpír gyanánt, hanem a szavai kellenek
Azok az édes szavak, amelyek megindítanak, és hívnak:
Gyere!”

És én mennék, ölelnélek, de messze vagy.
De gondolatban, szóban, érzésben mégis közel, egyre közelebb.
És tudom, hogy egyszer a „Messze” „Közel” lesz, és az „Egyedül” „Veled”.
És így nyugodtan várok, nyugodtan hallgatlak, mert a boldogság az,
hogy tudom, hogy valami szép vár rám, hogy van Aki vár rám,
És szólít:
„Gyere!”
És én megyek, Kedvesem.