Őszi párbeszéd

"Csak egy falevél vagyok én,
Sodorja testem őszi szél,
Eső zuhogva veri lelkem,
Így, a porban múlik életem."

"Nem vagy korhadó levél.
Bár játszik Veled szeszélyes őszi szél.
De élsz. Suhansz. Szállsz nevetve.
Utad előtted. Társaid a porba hullnak remegve."

"Lábak taposnak, kezek tépdesnek,
S az őszi szél öl meg engemet,
S csak a költőt ihletem én meg,
Más mellettem, mindig elmegy."

"Te nem. Te élsz. Harcolsz az álmodért.
Tudod, a jövő terem Neked még babért.
Átrepülsz magas hegyek felett.
Lenézel. Látod az életemet.

Lehajolsz. Kezed puhán összezár.
Benne remeg minden, az egész világ.
Ott remegek félve. Bár tudom, nem törsz össze.
Jó itt Veled. Indulnom kell mégis. Te jössz-e?"

"Számodra is egy vagyok csupán az avarból,
Egy levél a sok közül, mi fájón dalol,
Szél zúgása elviszi hangom messzire,
És lehullok a sárba örökre.

Eső esik, sírva ázok,
Fáradt szél fúj, fáról hullok,
Ősz színével vagyok festve,
Barna-vörös-sárga színekbe."

"Kicsit még várok. Az életem lassan végetér.
Hiszen én is csak ez vagyok. Egy bolondos zöld levél.
Taposnak téli csizmák. Egy kutya elkapar.
Meghalok. Érzem meghalok hamar. "

"Férgek eszik holttestemet,
Hernyók rágtak életemben,
Sose voltam, veled, csendben,
Eldobtál, s a földre estem.

Egy voltam a sok közül,
Síró szellő fújt a fáról,
Tapos csizma, vág olló, fém,
Csak egy falevél vagyok én."

"De Te élsz. Te örök kóborló levél.
Tanultál tőlem valamit. Ez számodra remény.
A szél kényének-kedvének kitéve láss. Hallj. Tapasztalj.
És ha az ég úgy akarja. Találkozunk. Ha bölcs leszel. Tavasszal."