Örvény

Sosem hittem volna, hogy álom talál rám
Édes álom, bár megkopott már, mint csókod
Ezerszer tűrtem, hogy naponta elhagytál
Boldogan viseltem szögesdrót béklyód.

Egyetlen sóhaj volt kettőnk kezdete
Én harcoltam ellene, küzdöttem a sorssal
Ujjunk fonákjában, s szemedben elvesztem
S neked adtam mindenem a legelső csókkal.
Falkánk ajkaidtól részeg mámorba zuhantam
Meghaltam százszor, s Te másra éheztél
Féltem még, de szerelemről suttogott ajkam.
S közben Te némán, titokban hirtelen elmentél.
Száz gyógyszer sem hatott, állandó láz gyötört
Te boldog voltál, s mit számítottam akkor én?
S amint enyhült a gyász, kaptam már levegőt
Felbukkantál könnytengerem zavaros felszínén.
Újra s újra elhittem minden hazug szavad
Karjaid között feltámadhattam én is
Nem számított, hogy pusztulásom akartad
Szeretsz, ezt mondtad, de elhagytál mégis.

Lassan hozzászoktam az örökös áruláshoz
Elhittem meséidet, az illúziók életre keltek
De sosem vezetett másra, mint bukáshoz
S hogy kihasználsz tudtam, mégsem érdekelt.
Ajkaid éjszaka még szerelemről suttogtak
Reggel hideg volt szíved, akár egy halotté
Voltak már, akik féltettek, tőled tiltottak
S nem értették, hogy a tiéd leszek mindörökké.

Felelősség a szerelem, ma már így gondolom
Arcod homályba vész, elűztem emléked végleg
De hiába üvöltöttem, hogy elég már e pokolból
Vérem hullt, s menekültem már zokogva előled...

De Te rám találsz mindig, újra és újra
S magaddal rántasz hamis szerelmed izzó poklába.