Nyári éjszakák (emlékezés)

Mikor önnön szívdobbanásod az egyetlen muzsika,
s didergő lábadon lágyan felkúszik a
pára, mit az éjszaka lehelt magából;
mikor könnyed kicsordul a tücskök gyémánt dalától,
s a csillagos tejút, mint a mindenség, oly nagy,
abban a percben megérzed: végtelenül egyedül vagy.

Mikor a függönyt meglebbenti a fűszeres nyári szellő,
s a kövér teliholdat el- eltakarja egy vándor felhő,
hallod, a fák csendben emlékeidről susognak,
s ahogy eltemetett érzéseid előkullognak
a mélyből, a tegnapért nyúlsz, ˝kérlek maradj…˝.
Abban a percben megérzed: végtelenül egyedül vagy.

Mikor az első kakas hangja belehasít az éjbe,
s az első napsugarak szép lassanként, félve
felragyognak a hajnali, bíbor- fekete égen,
s te még mindig könnyezve ülsz a régi székben,
s gondolatban átkozódva, messze- messze szaladsz,
abban a percben megérzed: örökre egyedül maradsz.