Nő a gyűlölet

Nő a gyűlölet, a harag, oly’ szomorú,
szavaink mára csak bánat-koszorú…
Sok a bűnös, a börtön, sok az ítélet,
annyit kérdek: mért ily’ drága az élet?

Nő a gyűlölet, s én már nem tudok
gyűlölni mást, kegyetlen zsarnokot,
ki széttépi lelkem, kiforgatja szavam,
alkalmaim elszalasztja: önmagam…

Nő a gyűlölet, elfogy minden béke,
rohamosan fut a boldogság emléke.
Még itt állok a téren, hol senki se
jár, hol nincs a szépnek se lelke.

Nő a gyűlölet, TÉGED is gyűlölni kéne,
de bennem él szemed ezer emléke,
és érzem, hogy szeretlek titkon rég’,
gyűlölni nem tudtalak, most se még...

Nő a gyűlölet, és én lassan elfogyok,
félek, TE megszületsz, én meghalok.
Születésed annyi lenne: boldogság,
öröm és minden szép mohóság...

Nő a gyűlölet, szívem hozzád vágyik,
épp megtalálnálak, de kezed eltűnik.
Várom még sok-sok fáradt reggelen,
hogy ha fordulok, TE légy mellettem.

Nő a gyűlölet, és túl régóta már,
hogy nem vagy, szívem mégis vár.
Fényképeken nézem még gyönyörű
arcodat. HIÁNYZOL, ilyen egyszerű.

Nő a gyűlölet, és ebbe én belehalok,
hittem, gyűlölhet(l)ek, nem oly’ vagyok.
Nem bírok mást gyűlölni, ez rég’ így van,
senkit nem utálok, csak önmagam...